Vendéglátóipar vs. Klasszikus zenészek

Félállásban dolgozom egy étteremben, Tilburg peremén. Nem, nem csintalan pincérnő vagyok, sem pedig konyhai segítség. A hierarchia alján vagyok: mosogatólány vagyok (akárcsak Jenny, a kalózók szeretője – aki nem ismeri a balladát, annak íme egy link - leszámítva a leteperős részt, de azért szőke is vagyok és az időm nagy részében éhes). Nehéz fizikai munka, de ha jól csinálod, akkor még hasznodra is lehet (elmegy egy jobbfajta edzésnek is). 2014 húsvétvasárnapja óta dolgozom itt, és noha a mosogatás nem éppen vág a szakmába, amit 6 éven keresztül kitanultam, viszonylag biztos anyagi bázist jelent, és nem elhanyagolható szempont, hogy rugalmas az időbeosztás. Nincs az a magas órabér, vagy jól-fizető állás, ami a rugalmas időbeosztást kiváltaná, hiszen addig, amíg a koncertek és megbízások nem záporoznak (és az ilyen záporok eléggé időszakosak és hektikusak), csupán zenei munkákra nem lehet egzisztenciát építeni.

Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel, és hogy sokan a már befutott zenészek és énekesek közül is végeztek ilyen munkát, de ez az étterem egy kicsit más, mint amit az ember megszokott. Először is nincs étlap: partikra, összejövetelekre, fogadásokra és egyéb társas eseményekre specializálódtak, és mozgó- ill. kihelyezett büfét is vállalnak. Három nagyobb terem, egy bár, és két kisebb épület ad helyet az itt rendezett eseményeknek, és van hogy nem csak mindegyik helyiségben történik valami, de több helyszínre is visznek büfészolgáltatást. Igen, elég extrém, de egyszerűen imádom ezt a pezsgést. Habár a nehéz fizikai munka szanaszét szaggat, mert nem csak mosogatnom kell, hanem a már tiszta tányérokat és edényeket el is kell pakolnom (a konyhában és a hideg konyhában a polcokra és a szekrényekre). Tehát ez nem csupán fizikai munka, de igényel némi logisztikai érzéket is, hogy a lehető leghatékonyabban és egyszerre gyorsan tudj dolgozni.

Lassan egy éve dolgozom már itt, és meg kell mondjam, hogy nekünk, zenészeknek (főleg klasszikus- és régi zenészeknek) lenne mit tanulnunk a vendéglátóipartól. Íme egy rövid lista, hogy ezt megmagyarázzam:

1. Az ügyfél első-számú prioritást élvez

Nem számít, hogy egy szakács milyen sok időt és energiát fektet egy étek elkészítésében, a tervezésre és a szervezésre fordított idő sem számít, ha a bizony étel egyszerűen undorító és rossz az íze, a vendég nem hogy nem eszi meg, de nem is fog fizetni érte. Érdekes, hogy a közönség hogy működik, és sok szempontból nagyon hálásak lehetünk nekik, még akkor is, ha ingyen koncertet adunk: ugyanazok az emberek, akik nem eszik meg az undorító ételt az étteremben, engedik, hogy lenyomjanak a torkukon olyan borzalmas és unalmas koncerteket, hogy az már igazán tiszteletreméltó – és még meg is tapsolja. Nem állt a feje tetejére a világ egy kissé? Van itt azért némi hasonlóság a két terület között, mert ugyanaz történik egy ehetetlen ételt kínáló étteremmel és sorozatos unalmat biztosító koncertekkel szolgáló zenészekkel: csak idő kérdése, és elvesztik az emberek érdeklődését, és nem csak azért, mert semmi sem tarthat örökké

2. A hatásos csapatmunka mindennél fontosabb

Partik és társasági események alkalmával ebben az étteremben a pincérek, szakácsok, és mindenki olyan olajozott gépezetként működnek, ami biztosítja, hogy a vendégek elégedettek legyenek és jól érezzék magukat. Azonban a buli végeztével, amikor az utolsó vendég is hazament, a munkának nincs vége, mert ez a csapat még előkészíti a következő napot, és segítenek egymásnak, hogy minél hamarabb végezzenek. Ez egyértelműen olyasmi, ami újra és újra lenyűgöz, valahányszor része lehetek ennek a gépezetnek. Nem tudom, hogy ezt a mentalitást az ember tanulja, vagy az ilyen extrém lefoglaltságú vendéglátóipari egység követeli meg ezt a fajta gondolkodást, de valahogy ösztönösen érzik, hogy ha szándékosan keresztbetesznek egymásnak, az semmi máshoz nem vezethet, csak bajhoz és szerencsétlenséghez (talán nem azonnal, de hosszútávon és/vagy hosszantartó bajt és szerencsétlenséget okoz).

Van is egy vicc erről, amikor az egyszeri pincért megkérdezi a barátja, hogy elmennek-e este együtt a városba péntek este szórakozni:

- Szóval... Elmegyünk ma este bulizni?

- Nem tudom, 16:00-kor kezdődik a műszakom.

- És mikor lesz vége a műszakodnak?

- Vége? Az meg mi?

Nincs olyan, hogy ekkor meg ekkor lesz vége a műszaknak: a munka akkor tekinthető elvégzettnek, ha az el van végezve.

Zenészeknél a csapatmunka (még legjobb esetekben is) csak a koncert záró akkordjáig tart, és még akkor is valahol a saját hasznukat keresik mindenáron – sokszor nem figyelve arra, hogy ezzel egy másik zenészkollégának mennyit árthatnak. Talán nincs igazam (már említettem, hogy nem mondom, hogy amit állítok, az mind maradéktalanul és megcáfolhatatlanul igaz, de bizonyos értelemben mindenkinek és senkinek sincs igaza). A zenészek ezt versengésnek hívják, ami rendben is van, amíg két együttes verseng egymással, de véleményem szerint, ha ez a versengés átterjed az adott együttes tagjaira és elkezdenek egymással versengeni (pl. azért, hogy kinek legyen igaza), az egészen egyszerűen értelmetlen és roppant idióta. Szándékosan akadállyá válni a zenészkollégád útjában teljesen ugyanaz és ugyanazt eredményezi, mint amikor egy pincér eldönti, hogy kiszáll a csapatmunkából és a saját hasznát keresi el keresni a többiek kárára. Zenészek és énekesek ezt nem azért csinálják, mert rossz emberek, vagy mert gonoszak, hanem egyszeráen azért, mert szentül hiszik, hogy a saját elképzelésük az adott műről és az együttes sorsáról egyedül üdvözítő és megingathatatlan, és ettől aztán fogalmuk sincs arról, hogy kéne embermódjára viselkedni. Az ember (és ez mindenkire vonatkozik, zenészre, nem-zenészre egyaránt) általában nem gondolkodik hosszútávú megoldásokban – ilyen az emberi természet. Valamilyen oknál fogga sokkal boldogabbak a pillanatnyi megoldásokkal, és önzőségük hosszútávon nyomorúságot, keserűséget és magányt hoz az életükbe. A pillanatnyi gyönyörre szavaznak, mert a hosszútávú és tartós megoldások áldozatokkal járnak, és mivel ezek az áldozatok nem forgathatók vissza haszonba azonnal, és mivel az ember alapjában véve türelmetlen, alapból nem vállalja annak a kockázatát, hogy kiadjon a kezéből valami biztosat egy talánért cserébe (aminek megkapása beláthatatlan időn belül következik be).

NB: Kedves Énekesek, nagyon rossz hírem van a számotokra... Énekesként vállalnunk kell ezt a kockázatot, és szükségszerű meghozni ezeket az apróbb (néha akár sokkal nagyobb) áldozatokat, ha szeretnéd a dolgodat jól csinálni. Van jó hírem is: akármekkora az áldozat, mindig megéri, és az eredmény, amit kapsz cserébe, maradandó lesz és az egész életedre ki fog tartani (ha elég okos vagy).

3. Ha az ügyfél boldog, mi is boldogok vagyunk

Ez nagyon hasonló a lista első pontjához, de ez valójában inkább kiemeli azt, hogy a közönség kiszolgálása sokkal fontosabb, mint a szakmai elégedettségünk. Gondolj csak bele: ha boldoggá tetted a közönségedet, az bizony jobb érzés, mint a szakmai kielégülés. A pozitív visszajelzések és pozitív érzések legalább olyan fontosak a vendéglátóipar dolgozóinak, mint neked, a zenésznek és/vagy énekesnek. Sokakat hallok arra panaszkodni, hogy mennyire lehetetlen megélni zenéből (nem elhanyagolandó tény, hogy a középkori viszonyokhoz képest, amikor a zenészek a társadalom számkivetettjei voltak, és büntetlenül meg lehetett őket ölni, most már örülhetünk, hogy emberszámba vesznek bennünket). Nos, ez csak azért van, mert tudod, hogy mi tenné boldoggá a közönségedet, de egyszerűen nem akarod kielégíteni a szükségletét. Persze, hogy nem fogják végigülni az elborult agyú interpretációidat, ha nem hozod őket hangulatba hozzá. Olyan ez, mint a szex előjáték nélkül: a quickie nagyon izgalmas és élvezetes tud lenni egyszer-egyszer, de csupán quickiekkel traktálni a partneredet vagy egyéjszakás kalandokra szakosodás szét fogja szedni az érzelmi életedet. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha úgy tálalod a perverz ötleteidet, hogy az emészthető és izgató legyen, akkor még az elborult ötleteidet is zabálni fogja a közönséged – legyen szó párkapcsolatról, vagy koncertközönségről. Csak megfelelő kontextusba kell helyezned és egyértelműen kell kommunikálnod.

Ezen a listán túl, van itt valaki, akinek a cikkét szeretném kiemelni: szerinte, hogyha megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat a koncert és zenei koncepciók tekintetében, akkor az újabb generációkat is képesek leszünk elcsábítani klasszikus zenei koncertekre. A Facebook-on is megosztottam ezt a cikket azzal a felkiáltással, hogy szentül hiszem, hogyha egyvalaki elkezd máshogy gondolkodni és hangot ad a véleményének, akkor a dolgok jó irányba is elindulhatnak (tulajdonképpen ez az elképzelés az egyik alapja annak, amiért ezt a blogot írom amellett, hogy reménytelen exhibicionista vagyok – ahogy minden előadóművész). Van szerencsém ismerni a cikk íróját, Brendan Jan Walsht, óraadó volt a Fontys Conservatoriumban a mester éveim alatt, Kulturális vállalkozási alapismeretek tanított nekünk (Cultural entrepreneurship). Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt bejárni az órájára, és nagyon jó okom volt rá: azok, akik előtte vállalkozási ismereteket próbáltak meg tanítani a konziban (noha az iskola elég innovatív ilyen tekintetben, valahogy sosem a jó előadókat és tanárokat hívta meg), az mindig balul sült el, és többet tudtam egy vállalkozás menedzseléséről a szüleim nyomdája révén, mint akik ezt tanítani szerették volna nekem. Egyszóval, minden okom megvolt, hogy azt feltételezzem, Brendan sem lesz sokkal különb az elődeihez képest, de tévedtem. Talán a legemlékezetesebb benyögése az volt, amikor megjegyezte, hogy egyébként a legnagyobb potenciális fenyegetés az előttünk lévő zenész generációnak mi magunk vagyunk, az új generáció. Némán ünnepeltem magamban, hogy végre valaki, hogy kimondja a tényeket és rámutat az egyértelműre, és ezzel a kijelentésével (az én szememben legalábbis) előlépett a szórakoztató előadó tanárból egy olyan előadóvá, akire érdemes odafigyelni. Száz szónak is egy a vége, íme az említett cikk (amit ajánlok mindenkinek elolvasásra): Classical Music is dead... Long live Classical Music! 

 

NB: A cikkben leginkább a legutóbbi időszak azon kezdeményezéseit emeli ki, amik megpróbálták a klasszikus zenét eladható árucikké alakítani azáltal, hogy szokatlan helyszíneket választottak, vagy új környezetbe tették a egészet (pl. bulik, amiken klasszikus zenére lehet rázni a rongyot, vagy egy szokatlan helyszín megválasztása), ami (szerintem legalábbis) egy jó módja annak, hogy rámutassunk, változásra van szükségünk, de megjegyzem, hogy teljesen addig, amíg a hozzáállásunk nem változik, az egyik ilyen esemény hozta eredmények (legyen az jó, vagy rossz) egyike sem lesz hosszútávon tartható.

Legyen benned mersz! (2. rész)

Az előző bejegyzésemben már olvashattad a „vallomásomat” arról, hogy legyen benned mersz. Amikor kicsi voltam, sokkal bátrabb és bevállalósabb voltam, mint most, és most is azon dolgozok, hogy visszakerüljek abban a félelem-érzet nélküli állapotba, amikor nem foglalkoztam azzal, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, csak azt tettem, ami éppen jól esett. Még mindig folyamatosan változok, ezt most is érzem, és ez a folyamatos változás olyan intenzív, hogy merem állítani, már nem ugyanaz vagyok, aki egy hónappal ezelőtt voltam.

De merésznek lenni nem csak azt jelenti, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy kihasználod az élet adta lehetőségeket – ez csak az első lépés az igazi merszig. A második lépés az, amikor magad kreálod a kihasználandó lehetőségeket. A harmadik lépés pedig az, hogy már nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad, nem csak azelőtt, hogy valami (mások szerint) őrültséget csinálnál, de utána sem, hogy megcsináltad azt a bizonyos őrültséget (és még évekkel később sincs benned egy cseppnyi megbánás sem). Természetesen a társadalom, és a külvilág, és mindenki, aki szereti használni azt a jelzőt, hogy „normális” gyűlölni fog és megvetni, és állandóan a nyelvükön leszel, kibeszélnek majd a hátad mögött, de minél több embert hozol ki a sodrából és minél több ellenséget szerzel, annál biztosabb lehetsz benne, hogy valamit nagyon jól csinálsz, és jó úton haladsz affelé, hogy a szabaddá válj, és hogy igazán merész lehess.

Képesnek lenni arra, hogy vállaljuk a döntéseinkért és tetteinkért a teljes felelősséget azt jelenti, hogy felvállalod sajátmagad úgy, ahogy vagy, és hogy szabad vagy saját magad elítélésétől, ami talán a leglényegesebb részlete annak a fejlődésnek, ami során az ember igazán megismeri önmagát. Néha csak be akarunk olvadni, hogy ne lógjunk ki olyan nagyon a tömegből – mindezt csupán azért, hogy lehető legkevesebb konfliktusunk legyen (másokkal, vagy éppenséggel önmagunkkal).

Legyen benned mersz... Ki gondolná, hogy addig kilélegezni, amíg egy csepp szufla sem marad az ember tüdejében legalább olyan nagy kihívás, mint szembenézni önmagunkkal? Mindenki (énekesek is) visszafogja a levegőjét egy kicsit, és éneklésnél úgy kezeljük sokszor a belégzést, mint valami természetfeleletti dolgot, de ahogy már azt említettem, a légzés tulajdonképpen nem több a túlélés egyik vegetatív eszközénél. Magától működik, és akármilyen módon való tudatos beavatkozás a légzésre csupán hangproblémákhoz vezethet. Ha abban a hiszemben vagy, hogy a levegő egy ártalmatlan elem, csak nézz meg egy fát, amit a szél csavart ki:

Ijesztő, ugye? Mit gondolsz, hogy a manipulált, kinyomott levegő a tüdődből mit fog tenni hosszútávon a hangszálaiddal? Ha a levegőt nem kiengeded a természetes útján, hanem erőből kinyomod, a simahasizom segítségével (aminek alap esetben csak követnie kéne a rekeszizom mozgását), akkor előbb csak berekedsz, de hogyha folytatod, igen komoly hangszervi problémákat is okozhatsz magadnak (hangszalagcsomók, hangszalag ciszta, gégegyulladás, hangszálgyulladás, etc.). Bízz meg a testedben, mert a tested jobban tudja, mint te (vagyis pontosabban: a tested jobban tudja, mint az agyad), és a tested azt is tudja, hogy kell működnie, csak egyszerűen el kell engedned a tudatos kontrolt felette amikor énekelsz vagy beszélsz.

Érdekes azonban, hogy minden éneklés közben jelentkező vokális probléma valójában beszéd közben is jelen van, csak annyira nem szembetűnő. Ha belegondolsz, ez végülis egyértelmű: egy videón is többet látni, ha lelassítjuk a felvételt, és ugye az éneklés lelassított beszéd. Na jó, nem kell megijedni! A tested mindenképpen jobban tudja, mint te, szóval csak annyit kell tenned, hogy megszabadulsz a téged gúzsba kötő félelmeidtől, és merészen nekivágsz, és legyen benned mersz!

És most, hogy mégse olyan borúsan fejezzem be ezt a bejegyzést, elvégre ez egy inspiráló, és lelkesítő beszéd akart lenni, és mert szeretném, hogy egy mosollyal az arcodon fejezd be ennek a bejegyzésnek az olvasását, tessék egy inspiratív-vicces kép Timről:

Legyen benned mersz! (1. rész)

Valami igen nagyon különleges történt velem 2013 nyarán, amikor Finnországban voltam.

 

2013 januárjában a Régi zenei tanszék egyik mesterkurzusán vettem részt, ahol Evelyn Tubb volt a meghívott tanár, és a kurzus után felvetette, hogy talán hasznos lenne számomra, ha még azon a nyáron ellátogatnék arra a régizenei nyári kurzusra Finnországban, ahol őmaga is tanít, így aztán bevettem a mester tanulmányaim költségvetésébe, jelentkeztem és el is fogadták a jelentkezésemet. El is mentem, noha a józanész azt súgta, hogy ez nem éppen a legjobb döntés: az első mester évem végére igen komoly anyagi problémáim adódtak (komolyabbak, mint egy diáknak általában; több hónapos elmaradásom volt a lakbérrel és a tandíj részletfizetésével), és ugyan halálra kellett volna melóznom magam a nyáron, azt az egy hetet is beleértve, amit végül Finnországban töltöttem ezen a nyári kurzuson (Sastamala Gregoriana), mégis elmentem, és ez a döntésem sorsfordítónak bizonyult (ezen a héten igyekeztem inkább zenész és énekes akartam lenni, így eldöntöttem, hogy magasról teszek az anyagi problémáimra). Végül, a családom hathatós segítségével, eljutottam Karkkuba (szerencsére a nyári kurzus tandíját kifizethettem a mester tanulmányaim költségvetéséből – Tilburgban a mester minden mesterhallgató, tanszaktól függően rendelkezik egy pénzösszeggel, amit a zenei tanulmányaira fordíthat, de csakis órákat vehet belőle, útiköltségre nem költheti), és aztán – összevetve azzal, hogy hogyan is viselkedtem 2014 nyarán ugyanezen a kurzuson – úgy szaladgáltam fel-alá, mint egy mérgezett egér: workshopról mesterkurzusra, mesterkurzusról gyakorolni, gyakorlásból workshopra, és esküszöm, hogy igyekeztem az étkezéseket is megtartani (nem volt egy könnyű feladat). Kipróbáltam a szaunát is, de nem igazán jött akkor be (ebben az évben rájöttem, hogy ha utána nem úszol egyet a közeli tóban – ha lehet, meztelenül – akkor semmi értelme a párás melegben pácolódni), és ugyanolyan stresszesnek éreztem az egészet, mintha a konziban lennék. Komolyan azt gondoltam, hogy együtt lógni a többiekkel, és kicsit szocializálódni puszta időpocsékolás, és amúgysem lógni jöttem el erre a nyári kurzusra, hanem azért, hogy minél több tudást magamba szívjak. Most már tudom, hogy túlzásba vittem a tudás hajaszolását, és ugyanakkor pont a tudásvágyam akadályozott meg abban, hogy élvezzem azt a mesés környezetet, ahol voltunk, nem beszélve arról, hogy megismerjem a kurzus többi résztvevőit, akik a világ minden tájáról jöttek (Japánból, Svájcból, Angliából, Svédországból, Izraelből, és még sorolhatnám). Persze, hogy beszéltem velük, de nem figyeltem oda rájuk eléggé (holott megérdemelték volna), és pontosan azért, mert volt egy megoldatlan és súlyos problémám saját magammal. Nyugtalan voltam, nyüzsögtem egyfolytában, és saját magamat stresszeltem azzal, hogy kiváló eredményeket felmutatva, kivívjam mindegyik tanár elismerését (Hmmm... mekkora marha voltam...)

Mégis, valamilyen csoda folytán, sikerült jól szerepelnem a kurzust záró koncerten. Sok idő óta először éreztem először, hogy a színpad teljes mértékben enyém, szószerint felszántom az előadásommal, és jó kapcsolatom van a zenészekkel (Corina Martival, a furulyással, Anna-Maaria Oramoval, a csemballistával és a barokkcsellista Louna Hosiaval), akikkel együtt a szóló kantátámat előadtam, és ennek tetejébe még inspiráltuk is egymást az előadás alatt (Pepusch: When Love’s soft passion c. szólókantátáját énekeltem, amit a szerző continuora, szoprán hangra és altfurulyára írt). A koncert után annyi dícséretet kaptam a többiektől és olyanokat, amiket legmerészebb álmomban sem mertem elképzelni (mostanság már egyre többet kapok ezekből, és ezért nagyon hálás vagyok). Mindennek tetejébe, Evelyn Tubb azt mondta nekem, hogy ugyan nem csináltam mindent úgy, ahogy megbeszéltük a főpróbán, jó volt, amit csináltam (és egy ilyen dícséretet hallani valakitől, akit mélyen tisztelsz, felbecsülhetetlen), de hozzátette, hogy komolyan el kell kezdenem dolgoznom a technikámon és a légzésemen, hogy megfelelő támaszt nyújtsak, és technikai hátteret a művészi elképzeléseimnek. És kimondta a kulcsmondatot is: meg kell találnod az énekest magadban (sosem mondta ezt nekem senki... sosem feltételezte még senki sem rólam, hogy van bennem egy énekes...) Az egész hét szépen lassan kezdett összeállni bennem, és a mesébe illő környezet bűbájt bocsátott rám, s felocsúdtam a túlontúl kapzsivá vált tudásvágyam szőtte rémálomból. Az utolsó pár óra, amit a tónál töltöttem Karkkuban felnyitotta a szememet. Gyerek módjára bőgtem végig az autóutat az állomásig, és az állomástól egészen Tampere repteréig (azt hiszem, eléggé megleptem ezzel Hannah Graeffe-t, aki kivitt Karkku vasútállomására). Ezután az érzelem-cunami után, egy nap elteltével megértettem: újjászülettem Karkkuban a Sastamala Gregoriana egy hete alatt. Visszautaztam Budapestre, ahol maradtam egy pár napot, hogy Alexander technika foglalkozásokon vegy részt Magyari Beck Annánál, és vele párhuzamosan Cserjési Kingától énekórákat vegyek, és azt vettem észre, hogy minden sokkal jobban megy. Sokkal inkább tudatába kerültem, hogy mi történik a testemben: néha már szinte őrjítő volt, ahogy egészen pontosan meg tudtam állapítani melyik izomcsoport húzódik össze görcsösen – és ez a képesség csak erősödött azóta. Ez ugyanakkor az az időszak is, amikor már sokkal tudatosabban fordultam a hangommal való kísérletezés felé, és sokkal inkább játszani a lehetőségekkel és a határokkal. Igazán fel akartam már deríteni a hangi adottságaim lehetőségeit és teljes területét. Nem tudom, hogy egészen pontosan mi változott meg bennem, de határozottan nem az voltam Karkku után, mint aki előtte voltam.

Fáradhatatlanul kerestem és kutattam az énekes után magamban, és ezzel együtt az igazi hangom után. Nem voltam többé kíváncsi a hangra, amit elképzeltem magamnak, sokkal inkább kíváncsi lettem arra, hogy milyen a hangom valójában, minden manipuláció nélkül. Később kiderült számomra, hogy ez a törekvésem az események valóságos lavináját indította el az életemben, és most itt vagyok ezt a bejegyzést írom (illetve fordítom), arra buzdítva téged, kedves olvasóm, hogy legyen benned mersz. Persze, most átugrok egy rakás dolgot, ami történt velem, de ha nekem szegeznéd a kérdést, hogy „Jesszus, mi a csuda történt veled az elmúlt hónapokban?”, akkor arra halvány mosollyal az arcomon csak ennyit mondanék: „Az élet történt”.

Lélegezd szabaddá magad – A szabad éneklés Szamosi-féle szemléletmódja

Egy korábbi bejegyzésemben már említést tettem Szamosi Lajosról, sőt idéztem is már tőle azzal kapcsolatban, hogy a szabad elme és a szabad hang mennyire velősen összefügg.

Az éneklés szabadsága (az én és még mások szerény véleménye szerint is) a kilégzés szabadságából eredeztethető. Ha a légzésed nem szabad, akkor az énekhangod sem lehet az, mert az éneklés alapjában véve lelassított beszéd különböző, rendszerbe szedett hangmagasságokon a saját ambituson belül, akár ritmussal ill. lüktetéssel vagy nélkülük – ez utóbbi nagyban függ a stílussal, amiben a mű íródott. Az is igaz, hogy légzés nélkül nem tudunk beszélni, sem akármilyen hangot kiadni. A tény, hogy váltogatjuk a hangmagasságokat ebben a speciális lelassított beszédben, és hogy ez rendszerbe állva dallammá válik, az csakis a zeneszerző zsenijének köszönhető és/vagy az előadó muzikalitásának, de legyen az dallamos vagy sem, az éneklés még mindig csakis kilégzés és semmi több. Könnyű menetnek hangzik, ugye? Hát, el kell mindenkit keserítenem, egyáltalán nem az, de csakis azért, mert megnehezítjük a saját dolgunkat.

Mielőtt még folytatnám ezt a gondolatmentet, hadd idézzek F. M. Alexandertől: 

„Mindent, legyen az fizikai, mentális vagy spirituális, izomtónusra fordítasz le”

De honnan is jön ez az izomtónus (meg kell jegyeznem, hogy az eredeti angol a muscular tension kifejezést használja, ami izom feszültségét jelenti)? Hogyan jelentkezik ez a feszültség a testünkben? Nos, annak érdekében, hogy az izmaink megfelően működjenek, megfelelő oxigén ellátásra van szükség, amit az egyik legalapabb vegatatív funkciónk, a légzés biztosít. Nem kell gondolkodnod a légzéseden, mint ahogy arra sem kell gondolatokat pazarolnod, hogy dobogjon a szíved, csak egyszerűen csinálod. Na már most... valahányszor történik velünk valami (legyen az váratlan vagy kiszámított, jó vagy rossz), a légzésünk automatikusan reagál rá és legtöbbször megáll egy pillanatra. Emlékszel, amikor gyerekkorodban bújócskáztál a többi gyerekkel? Talán emlékszel arra is, hogy milyen lélegzetvisszafolytva lapultál a rejtekhelyeden. Ugyanez történik a légzéseddel (megáll egy pillanatra, vagy megváltozik), amikor félsz valamitől, vagy amikor a hatalmába kerít a félelem: a légzés megváltozik, és az izmok ennek köszönhetően megfeszülnek.

Mindennek tetejébe, mindannyian vágyunk arra, hogy beolvadjunk a társadalomba, de ez a vágy nem az egyén szabadságából fakad, hanem inkább a neveltetésünkből. Mindenki azért viselkedik úgy ahogy, mert egy bizonyos kulturális háttér és neveltetés irányítja, és erre bennünket vagy megtanítottak, vagy beidomítottak. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri az igen népszerű kísérletet a majmokkal (azoknak, akik nem ismerik, katt ide).

A vágy, hogy beilleszkedjünk a közösségbe, a társadalomba azonban ősi gyökerekre vezethető vissza, amikor egyedül lenni, külön a törzstől egyet jelentett a biztos halállal a vadonban. És akkor visszanyal a fagyi: pontosan ez a túlélést biztosító késztetés okolható azért, hogy sokszor nem merünk egyedül maradni a véleményünkkel, és kilógni a sorból, még akkor is, ha tudjuk, hogy a társadalom által elfogadott normák nem kedveznek nekünk. Nem azt mondom, hogy a társadalomba való beilleszkedés rossz, vagy a normákat nem szabad követni, csak arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy ebben (és még sok más) tekintetben semmi sem fekete vagy fehér. Ahogy már említettem korábban: egy döntés helyessége, ill. egy eredmény természete mindenkor az adott szituációtól függ, éppen ezért a túlélés érdekében beilleszkedni a társadalomba javallott döntés, de amikor a személyes szabadságunk a kérdés, ugyanezen döntés és késztetés teljesen hibás.

Ugyanígy a beilleszkedés megköveteli, hogy mondj le erről a szabadságról a közjó érdekében, és felelj meg azoknak az elvárásoknak és normáknak, amit mindenki „normális”-nak vél, ami „megszokott”. Miért? Mert ha a törzshöz akarsz tartozni, és nem akarsz a vadonban egyedül elpusztulni, tartozol ezzel a közösségnek. Magától értetődően, abban a pillanatban, amikor megízleled a szabadság mámorító érzését, rájössz, hogy ezek a fogalmak egyszerűen idegenek az egyén személyes szabadságától, és egyszerűen idegenné válik annak a gondolata, hogy kövesd a megszokott mintákat. Ezek olyan szubjektív fogalmak, mint a „szépség”, „jó”, „rossz”, „normális”, stb. A normáknak nem uralniuk kellene az ember életét, hanem irányvonalat adni a mindennapokra.

A szabad éneklés Szamosi-féle szemléletmódja pontosan ezt a fajta személyes szabadságot célozza meg, azt, hogy felszabadítsd magad ezen követelmények alól, és az alól, hogy ítélkezz saját magad fölött. Szamosi Lajos (életrajzát lásd itt) szerint nem létezik szép hang, sem csúnya: a szabaddá vált énekhang természetesen gyönyörködteti a hallgatóságot (én még hozzátenném, hogy a szépség önmagában unalmas, de annak a szépségnek, ami mögött tartalom is van, az mindennél értékesebb). Ugyanúgy, ahogy Friedrick Matthias Alexander, az Alexander technika kidolgozója, Szamosi Lajos is azért küzdött, hogy a hangproblémáival leszámoljon, és érdekes módon mindkettejüknek sikerült megoldást találniuk a problémára (de a végén Szamosi Lajos olyan sok örömet lelt a tanításban is, hogy a karriere végül már kevéssé érdekelte). Még érdekesebb, hogy Alexander és Szamosi kortársak voltak, de (amennyire én tudom) sohasem találkoztak, mégis ugyanarra a problémára ugyanazt a megoldás találták: minden hangproblémád megoldható, ha a légzésed szabad.

Egy szabad és manipulálatlan légzés elegendő oxigénnel látja el az izmokat, segít tisztán tartani az elmét, és ennek eredményeképpen az izmok lazák maradnak, és a test nyitottá válik (az elmével együtt). Évekkel ezelőtt tanultam egy énekgyakorlatot, aminek során olyan sok oxigén kerül a véráramba, hogy beleszédül az ember, és ha a szédülés ellenére folytatod és nem állsz meg egy kicsit (ahogy azt egyébként kéne), akkor elájulsz egy pillanatra (nem vicc!). Nemrég újból elém került ez a gyakorlat Heent Prins énekóráin, és egy bizonyos ponton már annyira frusztrált, hogy még a végére sem érek a gyakorlatnak, és máris szédülni kezdek, hogy megkérdeztem Heentet, lehetséges-e, hogy az ember ehhez valaha hozzászokjon? Mire ő (mintha mi sem lett volna természetesebb), hatalmasat bólintott és ezt mondta: „Hogy hozzá lehet-e szokni ahhoz, hogy többet lélegzel ki? Igen!”

Ha ezt tudtam volna...

Ahogy azt már említettem az első bejegyzésemben, olyan dolgokról szeretnék beszélni, és olyan részleteket megemlíteni az énekléssel kapcsolatban, amiket még én magam is csak elvétve, csak nagy ritkán hallottam a tanulmányaim során.

Az első talán, amit szerintem érdemes lenne megemlíteni, talán ez: ha a hangod változik, fejlődik, akkor a személyiséged és viselkedésed is változik, és vica-verza. Az egyik legnagyobb probléma manapság az intézményesített énektanítással, hogy az énektanárok és a konzervatóriumok (zeneművészeti főiskolák, egyetemek), nem beszélve a profi együttesekről és profi zenészekről, úgy kezelik az emberi hangot, mint egy emberi kéz alkotta hangszert; számukra nincs különbség az emberi hang és a hegedű vagy a zongora között. Ez még annyira nem is lenne nagy probléma, de ha az énekeseket, ezeket az emberi húsból gyúrt hangszereket úgy kezelik, mint egy hegedűt, egy zongorát vagy akármi mást, érdekes módon a bánásmód sokkal inkább írható le úgy, hogy kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval formálják a hangokat, és ezért még azt is elvárják az énekes növendéktől, hogy ezért hálás legyen.

Az énekes oktatás manapság nem beszél arról, hogy milyen romboló tud lenni, ha hosszútávon megmaradsz az énektanárod imitálásánál (a jegyzőkönyv kedvéért: nem mondom, hogy az énektanárod imitálása, utánzása rossz vagy hibás, de ez csak egy módja a tanulásnak, és nagyon fontos lépés az énektanulásban, de nem maradhat meg egyetlen és kizárólagos útnak). Ugyancsak elhanyagolják annak a megemlítését, hogy milyen fontos olyan függetlenné válnunk amennyire csak lehet. Csupán kevesekkel találkoztam eddig, akik kifejezetten erre ösztönzik növendékeiket, és ha ilyen énektanárod van, érezd magad szerencsésnek, főleg ha nem csak a függetlenség elérésére ösztönöz, hanem el is viseli a szárnypróbálgatásaidat.

Miért mondom ezt? Hiszed, vagy sem, énektanárként sokkal nagyobb a felelősséged a növendékeid irányába, mint akármelyik hangszeres tanárnak. Szamosi Lajos egyik publikációjában ezt írja: "A szabad énekléshez valakit eljuttatni elsősorban emberi, lélektani probléma és feladat, mert amint az elmondottakból kitűnik az éneklés szabadsága és az ember ezirányú belső szabadsága között a legmélyebb emberi összefüggés van. Csak az anyag, amiből és amin át a pedagógiai út vezet: zenei."
(megjegyzés: Szamosi Lajos, magyar énekpedagógus, a Szabad éneklés útájának kidolgozója; további részletekért kattints ide, de később többször is fogom őt idézni, mert a tanulmányai és az éneklésre kidolgozott filozófiája, eszmerendszere nagy hatással volt rám)

Ismerős az az élmény, amikor elolvasol két mondatot, és azt mondod: „Aha!”? Hát, nekem pont ilyenem volt, miután elolvastam a fent idézett két mondatot. Mármint... Egészen sokáig azzal voltam elfoglalva, hogy azokkal a gyakran akrobatikus beéneklő gyakorlatokkal és skálákkal a végtelenségig sanyargassam magam, amíg a gyakorlatok tökéletesen végrehajthatóak legyenek, de ugyanakkor frusztrált a tény, hogy sokszor semmi hasznom sem volt ezekből az akrobatikus gyakorlatokból. És aztán két mondat rádöbbent, hogy egész idő alatt túl nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben, kegyetlenül és mostohán bántam saját-magammal, és megpróbáltam magamat képletesen kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval fejlődésre bírni. Ehhez Elizabeth Schwarzkopf szavait tenném csak hozzá, amit egy mesterkurzusa bevezetőjében osztott meg a résztvevőkkel: "Az énekeseknek sokkal keményebben kell dolgozniuk, mert ők maguk az instrumentum. Bármikor vehetsz egy új hegedűt, ha tönkremegy, vagy fuvolát, bármit... de nem a hangot! Az emberi lény maga a hangszer. És ezért merem állítani, hogy az éneklés valami igazán esszenciális dolog."

Tehát... ha az ember maga a hangszer, akkor a mentális-emocionális része egyszerűen elkülöníthetetlen ettől a hangszertől (az olyan lenne, mintha húrok nélkül akarnánk hegedülni). Hagyni egy énekest (legyen az növendék, vagy már praktizáló énekes) kínozni magát önutálattal nem csak egyszerűen helytelen és hibás, de paradox módon nagyon is beleillik kaotikus világunk mentalitásába. Az énekesek kiművelt, finom szerkezetű emberek, és fejlődésük, a hangjukon való munkálkodásuk egy egész életen át tart (halálukig, még akkor is, ha már nem aktívak sem előadóként, sem tanárként). Még viccesebb, hogy ha arra koncentrálsz, hogy minél jobban megismerd magad és a tested, egyszerűen képtelen leszel elkerülni a látványos és radikális fejlődést. Vigyázat! A körülötted lévő emberek (családtagok, barátok, esetleg szívszerelmed) meglehet, hogy panaszkodni fognak, de mivel egy változási folyamat kellős közepén vagyok, ne kérj bocsánatot, és még inkább ne állj meg a folyamat közepén, inkább magyarázd el nekik türelmesen (ha kell többször is), hogy még egy ideig próbálják elviselni az új énedet, de ne bánj meg semmit sem. Nem mellesleg ezért is olyan pokolian nem ajánlott énekesekkel randizni: sosem tudod, hogy hol tartasz náluk.

És végül, de nem utolsó sorban, mégegy érdekesség: az énekesek foglalkoztatása a korábbi évszázadokban (a 15-17. századokban) több pénzbe került, mint a hangszereseké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hangszeresek kevesebbek lennének az énekeseknél, ez csak egy történelmi tény. És akkor még egy +1 tény (noha ezt kevésbé nevezhető történelminek) ehhez: egyetlen hangszeres zenészből sem lesz jó zenész, aki énekelni nem szeret (nyugi, szólistának nem kell lenni...)

Tehát, a lényeg: ne félj a változástól. A változás normális és természetes – és nem kell énekesnek lenni ahhoz, hogy a változás gondolatával megbarátkozz :))