Hiba a rendszerben

Akkor csak hogy tisztázzuk: nem vagyok ellensége sem a közoktatásnak sem a zeneművészeti főiskoláknak. Ami azt illeti, tilburgi konzervatórium 6 éve alatt remekül éreztem magam: érdekes és kihívást jelentő projektekben vehettem részt, és sokféle embert ismerhettem meg (őrült zenetudósokat, historikus-előadásmód megszállott hangszereseket, kedves embereket, csodálatos énekeseket és inspiráló tanárokat). Noha nem vagyok egészen biztos abban, hogy a porosz iskolarendszer a legmegfelelőbb az énektanításra, és ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy pár apróbb változtatással ez a modell biztosan elképesztő eredményekhez vezethetne.

Ami azt illeti, abszolút biztos vagyok benne, hogy a porosz iskolarendszer egyáltalán nem a legtökéletesebb modell az előadóművészetek oktatására. A legviccesebb ebben az egészben, hogy a tanárok ezt mind nagyon jól tudják, de amint a vezetőséghez érünk, és a diákok, növendékek csupán számokká redukálódnak egy statisztikában, bekövetkezik a legrosszabb: a művészeti oktatást megpróbálják marketing sablonokba beleerőltetni, és a végén, aki a legtöbbet sérül, az maga a növendék (akiért egyébként ez az egész rendszer lenne). Ha csak számnak tekintik a növendéket, az olyan nyomást helyez szerencsétlen vállára, ami adott esetben nem feltétlenül rossz, de a legtöbb művész és művészpalánta olyan érzékeny és labilis, hogy az efféle nyomással egyszerűen nem tud vagy csak nagyon nehezen tud megbirkózni – nem beszélve arról, hogy a porosz iskolarendszer leginkább eredmény-orientált rendszer, és az eredmények a művészeti oktatásnál nem mindig mérhetőek egyértelműen, legfőképp nem azonnal. Ezért láthat az ember rengeteg zokogó táncost, zenészt (főleg énekeseket) a művészeti intézmények folyosóin félévi értékelések és vizsgák környékén.

De a probléma gyökere valójában társadalmunk elvárásaiban van: legyél gyors, produkálj jó eredményeket és keress sok pénzt. Ha művészetekről beszélünk, ezek a követelések csupán szerencsétlenséget, nyomorúságot és rossz pillanatokat hoz egy művész életébe. Miért? Azt hiszem, hogy ez egyértelmű, de akkor tessék:

1. Jó munkához idő kell.
   Némelyeknek a pillanat műve az egész, de sokaknak időre van szüksége, és a siettetéssel csak az lesz az egészből, hogy az adott művész frusztrált és nyugtalan lesz, ez pedig még inkább le fogja lassítani a fejlődési illetve munkafolyamatot.
2. Ebben a kontextusban, a jó eredmények produkálása önmagában ellentmondás, mivel az a jelző, hogy „jó” egy relatív fogalom; az eredmény megítélése és értékelése sokkal inkább függ az adott szituációtól.
3. Ha azt hiszed, hogy meggazdagszol akármilyen művészeti ág műveléséből, akkor nagyon el vagy tévedve, nem kevésbé a lehető legrosszabb szakmát választottad. Manapság mások nyomorúságából lehet leginkább meggazdagodni (például az ügyvéd, a temetkezési vállalkozó, az orvos és a pénzügyi szakemberek mindig jól fognak keresni, mert amíg világ a világ, mindig lesznek peres ügyek, halottak, betegek és szegények). Minden szakma a művészeti szektorban mindig több időt és munkát vesz igénybe, mint amennyit fizetnek érte, mivel ez a szektor szórakoztatja és boldoggá teszi az embereket (remélhetőleg, legalábbis)

Egy énekest azzal piszkálni, hogy jó eredményeket érjen el rövid idő leforgása alatt a valaha ismert legrosszabb és legembertelenebb tett, amit akárki elkövethet, és még rosszabb, hogy az így elért eredmények nem maradnak meg hosszútávon. Soha sem fogom elfelejteni életem első énekvizsgáját a zeneművészetin. Csak egy kis háttértörténet ehhez: magyar vagyok, és a hazám világszerte híres kiváló zenészeiről, de tudni kell, hogy az énektanítás a hangszeres oktatáshoz képest említésre sem érdemes, tekintve, hogy csupán elvétve található olyan énektanár, aki nem azzal foglalkozik, hogy a repertoárodat bővítse, hanem azon, hogy a énekes palánta megismerje a saját hangszerét – vagyis a testét. Egyszerűen erre nincs oktatási intézmény, csak repertoár-építésre (amire, szerény véleményem szerint, az ember maga is képes, nem kell hozzá tanár...), de ennek a felépített repertoárnak nem építenek alapokat, és ennél fogva a magának a jövőbeli (akár fényes és gyümölcsöző) karriernek sem biztosítanak semmiféle alapot. Ez nem azért van, mert ezek az énektanárok gonoszak, vagy fösvények, hanem azért, mert abszolúte semmi fogalmuk sincs arról, hogy kéne ezt az alapot felépíteni (vannak persze kivételek, de ez nem is kérdés). Tehát, akkor, amikor felvettek a Fontys Conservatoriumba Tilburgban, a hátam mögött csupán pár évnyi repertoár-építés volt, de semmiféle fogalmam sem volt még akkor róla, hogy hogyan viselkedik a testem éneklés közben. 2008 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat, és az első énekvizsgám 2008 decemberében volt, és ennek a vizsgának az értékelésén a bizottság elnöke ezeket a szavakat intézte hozzám: „Nem vagyunk benne biztosak, hogy a negyedik év végén diplomát adhatnánk a kezedbe”. El lehet képzelni mennyire feldühített ez az abszurd és őrült kijelentés: még mindig nem értem, hogy mondhat akárki ilyesmit olyasvalakinek, akinek csupán 4 hónapnyi énektechnika kapargatás van a háta mögött? Szerencsémre, az ilyen abszurd és agylövött, barom megjegyzések inkább inspiráltak egész életemben, és miután sikerült lehiggadnom, és jól kibőgtem magamat a tusoló magányában (nem kevéssé érezve magam megalázva), összeszedtem magam. Nem törődve a folyamatos megjegyzésekkel az évek során, hogy a csoporttársaimhoz képest a szintem jóval alacsonyabb, és nem vagyok elég jó, keményen dolgoztam és nem csak jó eredménnyel és dícsérettel szereztem meg a Bachelor diplomám, de fel is vettek a Mesterre. De természetesen sokak voltak, akik támogattak és bátorítottak ezekben a kemény években. Például Ian Honeyman, akit a tanszékvezetőnk először a második évünkben hívott meg, és amikor Ian látta, mennyire nagyon magam alatt vagyok azért, amiért nem tudom Henry Purcelltől az If music be the food of love-ot úgy elénekelni, ahogy azt szerettem volna, megkérdezte tőlem, hogy ugyan mióta veszek énekórákat? Amikor elmondtam neki, hogy lényegében ez a második év, hogy rendes énekóráim vannak, azt mondta, nem kéne aggódnom semmi miatt, mert a hangom még nagyon fiatal. És tudod mit? Igaza volt. Rengetegszer hallottam addig a pillanatig is, hogy az énektanulás egy életen keresztül tartó folyamat, de valahogy a vizsgaértékeléseken ezt senki sem említette meg. Most visszagondolva, hogy hogyan is álltam hozzá az egészhez, hogy mik voltak az elvárásaim szűk két év képzés után, el kell ismernem, hogy nem voltak reálisak az elvárásaim magammal szemben – nem beszélve arról, hogy azon vágyam, hogy megfeleljek énektanárom és tanszékvezetőm, Hajnal Ildikó elvárásainak, teljesen hibás volt, főleg azért, mert ő ezt soha sem várta el tőlem.
NB: Ha valaki is ismeri a fent említett Purcell-áriát (és nem a kis egyszerű szillabikus verziót, hanem a másik, ornamentáltat), akkor még inkább érti, hogy miért is voltak irreálisak az elvárásaim magammal szemben. Még tapasztalt énekesek is csak félve nyúlnak hozzá, olyan nehéz (persze minden mű annyira nehéz, amennyire annak tartjuk, de ha az ember jól akarja csinálni, és nem akar kiszenvedni... (katt a linkre, hogy meghallgasd ezt az egyébként fantasztikus áriát)

Egy másik hiba a rendszerben az, hogy énekesek és hangszeresek egyaránt a technikájukon dolgoznak a zeneművészetiken és konzervatóriumokban, de végül a vizsgáztatás nem a technikai fejlődés, hanem az előadói képességek felmérése alapján megy. Miféle beteg gondolkodás ez? Mintha csak ezt mondanák: Igen, dolgozz csak azon a skálán és ezen a gyakorlaton, de nem fogunk vele foglalkozni a vizsgádon! Mire én: Mi van??? Amint sikerült megértenem, hogy senki sem fog foglalkozni a technikámmal, és elkezdtem élvezni a vizsgahelyzet ellenére is a zenélést, ahelyett, hogy azzal stresszeltem volna magamat, hogy milyen hiányosságaim vannak még, egyre jobb jegyeket és értékeléseket kaptam. És ezzel együtt egy újabb csavar: a közönségedet nem érdekli a technikád, még kevésbé érdekli őket egy tökéletes technika.

Teháááát... Tulajdonképpen végtelen köröket futunk, amikor a zeneoktatásról van szó (tanárok és növendékeik egyaránt). Néha eltöprengek, miért is van ez... Miért nem vagyunk képesek az adott szituációra alkalmas megoldást találni, és miért ragaszkodunk a megoldás-sablonjainkhoz? Mert ez az, amit a marketingesek csinálnak: sablonokat használnak, ami tökéletesen működik mindenhol, leszámítva a művészeti szektort, és itt nem művészeti rendezvények szervezéséről beszélek, hanem tartható eredmények eléréséről az egyén fejlődésében előadók és/vagy művészek esetében.

Miért akarjuk mindenáron, már-már megszállottan marketing terminusokban szuszakolni a művészeteket, és úgy értékelni a pillanatnyi eredményeket számok és száraz adatok alapján, ha tudjuk, hogy ez nem így működik? Komolyan mondom, mint egy retardált: tudom, hogy ez a kerek tárgy a kezemben nem fog beleférni ebbe a kicsi kocka alakú lyukba, de akkor is megpróbálom (akár kalapácsot is használok hozzá), még akkor is, ha tudom, hogy ez a kerek tárgy egy azonos méretű kerek formájú mélyedésbe illik, és ehhez a kicsi kocka alakú mélyedésbe egy kis kicsi kockára lesz szükségem. Ez egyszerűen őrültség... a művészetek nem így működnek...

Ha ezt tudtam volna...

Ahogy azt már említettem az első bejegyzésemben, olyan dolgokról szeretnék beszélni, és olyan részleteket megemlíteni az énekléssel kapcsolatban, amiket még én magam is csak elvétve, csak nagy ritkán hallottam a tanulmányaim során.

Az első talán, amit szerintem érdemes lenne megemlíteni, talán ez: ha a hangod változik, fejlődik, akkor a személyiséged és viselkedésed is változik, és vica-verza. Az egyik legnagyobb probléma manapság az intézményesített énektanítással, hogy az énektanárok és a konzervatóriumok (zeneművészeti főiskolák, egyetemek), nem beszélve a profi együttesekről és profi zenészekről, úgy kezelik az emberi hangot, mint egy emberi kéz alkotta hangszert; számukra nincs különbség az emberi hang és a hegedű vagy a zongora között. Ez még annyira nem is lenne nagy probléma, de ha az énekeseket, ezeket az emberi húsból gyúrt hangszereket úgy kezelik, mint egy hegedűt, egy zongorát vagy akármi mást, érdekes módon a bánásmód sokkal inkább írható le úgy, hogy kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval formálják a hangokat, és ezért még azt is elvárják az énekes növendéktől, hogy ezért hálás legyen.

Az énekes oktatás manapság nem beszél arról, hogy milyen romboló tud lenni, ha hosszútávon megmaradsz az énektanárod imitálásánál (a jegyzőkönyv kedvéért: nem mondom, hogy az énektanárod imitálása, utánzása rossz vagy hibás, de ez csak egy módja a tanulásnak, és nagyon fontos lépés az énektanulásban, de nem maradhat meg egyetlen és kizárólagos útnak). Ugyancsak elhanyagolják annak a megemlítését, hogy milyen fontos olyan függetlenné válnunk amennyire csak lehet. Csupán kevesekkel találkoztam eddig, akik kifejezetten erre ösztönzik növendékeiket, és ha ilyen énektanárod van, érezd magad szerencsésnek, főleg ha nem csak a függetlenség elérésére ösztönöz, hanem el is viseli a szárnypróbálgatásaidat.

Miért mondom ezt? Hiszed, vagy sem, énektanárként sokkal nagyobb a felelősséged a növendékeid irányába, mint akármelyik hangszeres tanárnak. Szamosi Lajos egyik publikációjában ezt írja: "A szabad énekléshez valakit eljuttatni elsősorban emberi, lélektani probléma és feladat, mert amint az elmondottakból kitűnik az éneklés szabadsága és az ember ezirányú belső szabadsága között a legmélyebb emberi összefüggés van. Csak az anyag, amiből és amin át a pedagógiai út vezet: zenei."
(megjegyzés: Szamosi Lajos, magyar énekpedagógus, a Szabad éneklés útájának kidolgozója; további részletekért kattints ide, de később többször is fogom őt idézni, mert a tanulmányai és az éneklésre kidolgozott filozófiája, eszmerendszere nagy hatással volt rám)

Ismerős az az élmény, amikor elolvasol két mondatot, és azt mondod: „Aha!”? Hát, nekem pont ilyenem volt, miután elolvastam a fent idézett két mondatot. Mármint... Egészen sokáig azzal voltam elfoglalva, hogy azokkal a gyakran akrobatikus beéneklő gyakorlatokkal és skálákkal a végtelenségig sanyargassam magam, amíg a gyakorlatok tökéletesen végrehajthatóak legyenek, de ugyanakkor frusztrált a tény, hogy sokszor semmi hasznom sem volt ezekből az akrobatikus gyakorlatokból. És aztán két mondat rádöbbent, hogy egész idő alatt túl nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben, kegyetlenül és mostohán bántam saját-magammal, és megpróbáltam magamat képletesen kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval fejlődésre bírni. Ehhez Elizabeth Schwarzkopf szavait tenném csak hozzá, amit egy mesterkurzusa bevezetőjében osztott meg a résztvevőkkel: "Az énekeseknek sokkal keményebben kell dolgozniuk, mert ők maguk az instrumentum. Bármikor vehetsz egy új hegedűt, ha tönkremegy, vagy fuvolát, bármit... de nem a hangot! Az emberi lény maga a hangszer. És ezért merem állítani, hogy az éneklés valami igazán esszenciális dolog."

Tehát... ha az ember maga a hangszer, akkor a mentális-emocionális része egyszerűen elkülöníthetetlen ettől a hangszertől (az olyan lenne, mintha húrok nélkül akarnánk hegedülni). Hagyni egy énekest (legyen az növendék, vagy már praktizáló énekes) kínozni magát önutálattal nem csak egyszerűen helytelen és hibás, de paradox módon nagyon is beleillik kaotikus világunk mentalitásába. Az énekesek kiművelt, finom szerkezetű emberek, és fejlődésük, a hangjukon való munkálkodásuk egy egész életen át tart (halálukig, még akkor is, ha már nem aktívak sem előadóként, sem tanárként). Még viccesebb, hogy ha arra koncentrálsz, hogy minél jobban megismerd magad és a tested, egyszerűen képtelen leszel elkerülni a látványos és radikális fejlődést. Vigyázat! A körülötted lévő emberek (családtagok, barátok, esetleg szívszerelmed) meglehet, hogy panaszkodni fognak, de mivel egy változási folyamat kellős közepén vagyok, ne kérj bocsánatot, és még inkább ne állj meg a folyamat közepén, inkább magyarázd el nekik türelmesen (ha kell többször is), hogy még egy ideig próbálják elviselni az új énedet, de ne bánj meg semmit sem. Nem mellesleg ezért is olyan pokolian nem ajánlott énekesekkel randizni: sosem tudod, hogy hol tartasz náluk.

És végül, de nem utolsó sorban, mégegy érdekesség: az énekesek foglalkoztatása a korábbi évszázadokban (a 15-17. századokban) több pénzbe került, mint a hangszereseké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hangszeresek kevesebbek lennének az énekeseknél, ez csak egy történelmi tény. És akkor még egy +1 tény (noha ezt kevésbé nevezhető történelminek) ehhez: egyetlen hangszeres zenészből sem lesz jó zenész, aki énekelni nem szeret (nyugi, szólistának nem kell lenni...)

Tehát, a lényeg: ne félj a változástól. A változás normális és természetes – és nem kell énekesnek lenni ahhoz, hogy a változás gondolatával megbarátkozz :))