Tanárok és mentorok

Lassan már több, mint 10 évnyi magánénekóra van a hátam mögött, vagy pontosabban fogalmazva: lassan több mint 10 éve volt, hogy az első magánénektanárhoz kerültem, és az alábbiakban szeretném mindazokat, akik valaha tanítottak, és azt is, hogy mi mindent tanultam tőlük.

Feichter Erzsébet

Életem első magánénektanárnője a Bartók Béla Zeneiskolában, Békéscsabán. Két gondtalan évig voltam a növendéke és rengeteg antik olasz áriát tanultam nála. Ez volt az a bizonyos időszak is, amikor amellett döntöttem, hogy énekes leszek, ahelyett, hogy olyan szakmát válasszak, ami jól fizető állást biztosítana számomra – szép munka, Johanna... én és az én zseniális ötleteim...

Oláh Zsolt

Három évig jártam hozzá magánénekórákra Budapesten, és ő volt az, aki megtanította nekem, hogy milyen fontos az, hogy a szöveg, amit énekelsz, érthető legyen, és ő volt az első, aki (minden rosszindulat és agresszió nélkül) rámüvöltött: Nyisd ki a szád!! És nem utolsó sorban, nálánál édesebb baritonja nincs senkinek, és a hangja olyan kellemes és simogató, amilyen csak egy cselló lehet.

Hajnal Ildikó

Főtárgytanárom (a Régi zenei tanszéken, Tilburgban) és magánénektanárom azon 6 év alatt, amit a Fontys Conservatoriumban eltöltöttem. Igen, egy magyar hölgy, aki már jóideje Hollandiában él, lakik és tevékenykedik, és nem kevésbé fantasztikus énektanár, énekesnő és zenész. Rengeteg dolgot tanított nekem, és mindig hálás leszek neki azért, amit értem tett az évek során, amíg a keze alatt tartott. Megtanította, hogy milyen fontos is az, hogy tudd, mi folyik a testedben éneklés közben (rengeteg anatómiai ismeretet köszönhetek neki, noha attól tartok olyan behatóan sosem fogom ismerni az emberi test anatómiáját, mint ő), és hogy tisztában legyek a testemmel, hogy jó kapcsolatom legyen vele. Ugyancsak ő buzdított arra, hogy megtaláljam a saját utamat, és nagy szerepet játszott abban, hogy azzá lettem, aki most vagyok (akár elismeri, akár nem, ez vitathatatlanul így van). Ugyancsak ő volt az, aki megismertetett a Szamosi Lajos-féle szabad éneklés útjának szemléletmódjával.

Peggy Hegeman

A mesterképzés két éve során vettem Peggytől énekórákat, és elsősorban a klasszikus műveket és könnyűzenét énekeltem nála (kicsi twang, kicsi belting – oh, hogy én ezeket mennyire élveztem! Egy kis Gershwin, egy kis Cole Porter...). Megtanított arra, hogy meghozzam a saját döntéseimet, és hogy azokhoz a döntésekhez ragaszkodjak, és két fantasztikus mondatot is adott útravalónak egész hátralevő pályámra:

1. Az éneklés a levegőt mozgatja, nem téglákat.
2. Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!

Valahányszor mosolyogva ezt mondta az óráim elején „Akkor zajongjunk egy kicsit!”, azonnal tudtam, hogy valami igazán muris fog jönni. Azt is megtanította nekem, milyen fontos az, hogy ne törjem meg azáltal a zene megállíthatatlan folyamát, hogy minden hangra ugyanolyan hangsúlyt fektetek (avagy, ahogy ő mondta: ne rázz kezet minden egyes hanggal). Arra bátorított, hogy maradjak nyitott minden bejövő információra az énekléssel kapcsolatban, és hogy a tudásvágyamnak semmi se szabjon határt, akármiről legyen szó: különböző énektechnikák, megközelítések, metódusok, módszerek, filozófiák, stb. – és végül, ha minden információt úgymond feldolgoztam, válasszam ki azokat, amik hasznosnak is bizonyulnak a gyakorlatban.

Cserjési Kinga

Az első, teljes mértékben Szamosi-féle megközelítés-szerinti énekóráimat tőle vettem, és ő volt az első énektanár eddigi életem során, aki egy pár kör énekgyakorlat után megkérdezte: na milyen? És nem szűnt meg a mai napig ezt és ehhez hasonló, önelemzésre irányuló kérdéseit feltenni, és mindez arra késztetett és késztet a mai napig is, hogy elemezzem, és figyeljem magam gyakorlás közben mindenféle bírálat nélkül (és ez tökéletsen kiegészíti mindazt, amit valaha az Alexander Technika foglalkozásokon tanultam és hallottam, plusz az Ildikótól tanultakat is sokkal könnyebb volt aztán már megértenem, hogy hogyan is értette azt, hogy figyeljek oda a saját testem jelzéseire, hogy mi is történik itt belül éneklés közben). Szépen lassan rákaptam arra, hogy dolgozzak önmagamon, hogyan használjam a kreativitásomat, intellektusomat és az intelligenciámat a fejlődés során. Ugyanakkor arra is ráébresztett, hogy az intelligenciám és az elemzésre való hajlamom és természetes készségem egyáltalán nem átok, ha a megfelelő helyen és időben használom: ugyanis, ha az intellektusod és az intelligenciád azt a munkát végzi, amit kell és nem többet, az rengeteget tud segíteni a fejlődésedben. Csak őrízd meg a nyugalmad, és hagyd, hogy a tested különböző részei, alkotóelemei (izmok, szervek, stb.) a megfelelő mennyiségű és fajtájú munkát végezzék el, és akkor a személyiséged (akármilyen típus is legyél) effektíven lesz a hasznodra, és nem munkamániás módjára agyonhajszolja magát.

Heent Prins

A legaranyosabb és legnyugodtabb idős hölgy, akivel valaha is találkoztam, Hágában él, és Kingát is tanította. Heent magától Szamosi Lajostól vett még régesrég órákat Bécsben, és egyelőre az ő keze alatt folytatom a szabad éneklés útjának megismerését. Már számtalanszor mutatta meg nekem, hogy az éneklés olyan egyszerű dolog, mint a légzés, hogy csak nyitottnak kell maradnod, figyelmesen kell fülelned, kinyitnod a szád, és lélegezned. Nem levegőt venni, mert ez azt feltételezi, hogy a belégzés az éneklés egy előkészítő fázisa, holott a légzés maga nem más, mint egy természetes vegetatív funkció (ez a gondolat kiegészíti a Peggytől tanult „Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!”-mondatot). A tudatos kontrolról való lemondás, és hagyni, hogy tudatalattid (vagy pontosabban a tested) tegye a dolgát, egy nagy kockázatnak tűnik, pedig „A tested jobban tudja” (Szamosi Edvin), szóval ha hagyjuk a testünket végezni a saját dolgát, akár hasznot is húzhatunk természetes, Istenadta bölcsességéből. Kimondhatatlanul félelmetes vállalkozás, de minden szempontból megéri megpróbálkozni vele.

Ha ezt tudtam volna...

Ahogy azt már említettem az első bejegyzésemben, olyan dolgokról szeretnék beszélni, és olyan részleteket megemlíteni az énekléssel kapcsolatban, amiket még én magam is csak elvétve, csak nagy ritkán hallottam a tanulmányaim során.

Az első talán, amit szerintem érdemes lenne megemlíteni, talán ez: ha a hangod változik, fejlődik, akkor a személyiséged és viselkedésed is változik, és vica-verza. Az egyik legnagyobb probléma manapság az intézményesített énektanítással, hogy az énektanárok és a konzervatóriumok (zeneművészeti főiskolák, egyetemek), nem beszélve a profi együttesekről és profi zenészekről, úgy kezelik az emberi hangot, mint egy emberi kéz alkotta hangszert; számukra nincs különbség az emberi hang és a hegedű vagy a zongora között. Ez még annyira nem is lenne nagy probléma, de ha az énekeseket, ezeket az emberi húsból gyúrt hangszereket úgy kezelik, mint egy hegedűt, egy zongorát vagy akármi mást, érdekes módon a bánásmód sokkal inkább írható le úgy, hogy kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval formálják a hangokat, és ezért még azt is elvárják az énekes növendéktől, hogy ezért hálás legyen.

Az énekes oktatás manapság nem beszél arról, hogy milyen romboló tud lenni, ha hosszútávon megmaradsz az énektanárod imitálásánál (a jegyzőkönyv kedvéért: nem mondom, hogy az énektanárod imitálása, utánzása rossz vagy hibás, de ez csak egy módja a tanulásnak, és nagyon fontos lépés az énektanulásban, de nem maradhat meg egyetlen és kizárólagos útnak). Ugyancsak elhanyagolják annak a megemlítését, hogy milyen fontos olyan függetlenné válnunk amennyire csak lehet. Csupán kevesekkel találkoztam eddig, akik kifejezetten erre ösztönzik növendékeiket, és ha ilyen énektanárod van, érezd magad szerencsésnek, főleg ha nem csak a függetlenség elérésére ösztönöz, hanem el is viseli a szárnypróbálgatásaidat.

Miért mondom ezt? Hiszed, vagy sem, énektanárként sokkal nagyobb a felelősséged a növendékeid irányába, mint akármelyik hangszeres tanárnak. Szamosi Lajos egyik publikációjában ezt írja: "A szabad énekléshez valakit eljuttatni elsősorban emberi, lélektani probléma és feladat, mert amint az elmondottakból kitűnik az éneklés szabadsága és az ember ezirányú belső szabadsága között a legmélyebb emberi összefüggés van. Csak az anyag, amiből és amin át a pedagógiai út vezet: zenei."
(megjegyzés: Szamosi Lajos, magyar énekpedagógus, a Szabad éneklés útájának kidolgozója; további részletekért kattints ide, de később többször is fogom őt idézni, mert a tanulmányai és az éneklésre kidolgozott filozófiája, eszmerendszere nagy hatással volt rám)

Ismerős az az élmény, amikor elolvasol két mondatot, és azt mondod: „Aha!”? Hát, nekem pont ilyenem volt, miután elolvastam a fent idézett két mondatot. Mármint... Egészen sokáig azzal voltam elfoglalva, hogy azokkal a gyakran akrobatikus beéneklő gyakorlatokkal és skálákkal a végtelenségig sanyargassam magam, amíg a gyakorlatok tökéletesen végrehajthatóak legyenek, de ugyanakkor frusztrált a tény, hogy sokszor semmi hasznom sem volt ezekből az akrobatikus gyakorlatokból. És aztán két mondat rádöbbent, hogy egész idő alatt túl nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben, kegyetlenül és mostohán bántam saját-magammal, és megpróbáltam magamat képletesen kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval fejlődésre bírni. Ehhez Elizabeth Schwarzkopf szavait tenném csak hozzá, amit egy mesterkurzusa bevezetőjében osztott meg a résztvevőkkel: "Az énekeseknek sokkal keményebben kell dolgozniuk, mert ők maguk az instrumentum. Bármikor vehetsz egy új hegedűt, ha tönkremegy, vagy fuvolát, bármit... de nem a hangot! Az emberi lény maga a hangszer. És ezért merem állítani, hogy az éneklés valami igazán esszenciális dolog."

Tehát... ha az ember maga a hangszer, akkor a mentális-emocionális része egyszerűen elkülöníthetetlen ettől a hangszertől (az olyan lenne, mintha húrok nélkül akarnánk hegedülni). Hagyni egy énekest (legyen az növendék, vagy már praktizáló énekes) kínozni magát önutálattal nem csak egyszerűen helytelen és hibás, de paradox módon nagyon is beleillik kaotikus világunk mentalitásába. Az énekesek kiművelt, finom szerkezetű emberek, és fejlődésük, a hangjukon való munkálkodásuk egy egész életen át tart (halálukig, még akkor is, ha már nem aktívak sem előadóként, sem tanárként). Még viccesebb, hogy ha arra koncentrálsz, hogy minél jobban megismerd magad és a tested, egyszerűen képtelen leszel elkerülni a látványos és radikális fejlődést. Vigyázat! A körülötted lévő emberek (családtagok, barátok, esetleg szívszerelmed) meglehet, hogy panaszkodni fognak, de mivel egy változási folyamat kellős közepén vagyok, ne kérj bocsánatot, és még inkább ne állj meg a folyamat közepén, inkább magyarázd el nekik türelmesen (ha kell többször is), hogy még egy ideig próbálják elviselni az új énedet, de ne bánj meg semmit sem. Nem mellesleg ezért is olyan pokolian nem ajánlott énekesekkel randizni: sosem tudod, hogy hol tartasz náluk.

És végül, de nem utolsó sorban, mégegy érdekesség: az énekesek foglalkoztatása a korábbi évszázadokban (a 15-17. századokban) több pénzbe került, mint a hangszereseké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hangszeresek kevesebbek lennének az énekeseknél, ez csak egy történelmi tény. És akkor még egy +1 tény (noha ezt kevésbé nevezhető történelminek) ehhez: egyetlen hangszeres zenészből sem lesz jó zenész, aki énekelni nem szeret (nyugi, szólistának nem kell lenni...)

Tehát, a lényeg: ne félj a változástól. A változás normális és természetes – és nem kell énekesnek lenni ahhoz, hogy a változás gondolatával megbarátkozz :))