Legyen benned mersz! (1. rész)

Valami igen nagyon különleges történt velem 2013 nyarán, amikor Finnországban voltam.

 

2013 januárjában a Régi zenei tanszék egyik mesterkurzusán vettem részt, ahol Evelyn Tubb volt a meghívott tanár, és a kurzus után felvetette, hogy talán hasznos lenne számomra, ha még azon a nyáron ellátogatnék arra a régizenei nyári kurzusra Finnországban, ahol őmaga is tanít, így aztán bevettem a mester tanulmányaim költségvetésébe, jelentkeztem és el is fogadták a jelentkezésemet. El is mentem, noha a józanész azt súgta, hogy ez nem éppen a legjobb döntés: az első mester évem végére igen komoly anyagi problémáim adódtak (komolyabbak, mint egy diáknak általában; több hónapos elmaradásom volt a lakbérrel és a tandíj részletfizetésével), és ugyan halálra kellett volna melóznom magam a nyáron, azt az egy hetet is beleértve, amit végül Finnországban töltöttem ezen a nyári kurzuson (Sastamala Gregoriana), mégis elmentem, és ez a döntésem sorsfordítónak bizonyult (ezen a héten igyekeztem inkább zenész és énekes akartam lenni, így eldöntöttem, hogy magasról teszek az anyagi problémáimra). Végül, a családom hathatós segítségével, eljutottam Karkkuba (szerencsére a nyári kurzus tandíját kifizethettem a mester tanulmányaim költségvetéséből – Tilburgban a mester minden mesterhallgató, tanszaktól függően rendelkezik egy pénzösszeggel, amit a zenei tanulmányaira fordíthat, de csakis órákat vehet belőle, útiköltségre nem költheti), és aztán – összevetve azzal, hogy hogyan is viselkedtem 2014 nyarán ugyanezen a kurzuson – úgy szaladgáltam fel-alá, mint egy mérgezett egér: workshopról mesterkurzusra, mesterkurzusról gyakorolni, gyakorlásból workshopra, és esküszöm, hogy igyekeztem az étkezéseket is megtartani (nem volt egy könnyű feladat). Kipróbáltam a szaunát is, de nem igazán jött akkor be (ebben az évben rájöttem, hogy ha utána nem úszol egyet a közeli tóban – ha lehet, meztelenül – akkor semmi értelme a párás melegben pácolódni), és ugyanolyan stresszesnek éreztem az egészet, mintha a konziban lennék. Komolyan azt gondoltam, hogy együtt lógni a többiekkel, és kicsit szocializálódni puszta időpocsékolás, és amúgysem lógni jöttem el erre a nyári kurzusra, hanem azért, hogy minél több tudást magamba szívjak. Most már tudom, hogy túlzásba vittem a tudás hajaszolását, és ugyanakkor pont a tudásvágyam akadályozott meg abban, hogy élvezzem azt a mesés környezetet, ahol voltunk, nem beszélve arról, hogy megismerjem a kurzus többi résztvevőit, akik a világ minden tájáról jöttek (Japánból, Svájcból, Angliából, Svédországból, Izraelből, és még sorolhatnám). Persze, hogy beszéltem velük, de nem figyeltem oda rájuk eléggé (holott megérdemelték volna), és pontosan azért, mert volt egy megoldatlan és súlyos problémám saját magammal. Nyugtalan voltam, nyüzsögtem egyfolytában, és saját magamat stresszeltem azzal, hogy kiváló eredményeket felmutatva, kivívjam mindegyik tanár elismerését (Hmmm... mekkora marha voltam...)

Mégis, valamilyen csoda folytán, sikerült jól szerepelnem a kurzust záró koncerten. Sok idő óta először éreztem először, hogy a színpad teljes mértékben enyém, szószerint felszántom az előadásommal, és jó kapcsolatom van a zenészekkel (Corina Martival, a furulyással, Anna-Maaria Oramoval, a csemballistával és a barokkcsellista Louna Hosiaval), akikkel együtt a szóló kantátámat előadtam, és ennek tetejébe még inspiráltuk is egymást az előadás alatt (Pepusch: When Love’s soft passion c. szólókantátáját énekeltem, amit a szerző continuora, szoprán hangra és altfurulyára írt). A koncert után annyi dícséretet kaptam a többiektől és olyanokat, amiket legmerészebb álmomban sem mertem elképzelni (mostanság már egyre többet kapok ezekből, és ezért nagyon hálás vagyok). Mindennek tetejébe, Evelyn Tubb azt mondta nekem, hogy ugyan nem csináltam mindent úgy, ahogy megbeszéltük a főpróbán, jó volt, amit csináltam (és egy ilyen dícséretet hallani valakitől, akit mélyen tisztelsz, felbecsülhetetlen), de hozzátette, hogy komolyan el kell kezdenem dolgoznom a technikámon és a légzésemen, hogy megfelelő támaszt nyújtsak, és technikai hátteret a művészi elképzeléseimnek. És kimondta a kulcsmondatot is: meg kell találnod az énekest magadban (sosem mondta ezt nekem senki... sosem feltételezte még senki sem rólam, hogy van bennem egy énekes...) Az egész hét szépen lassan kezdett összeállni bennem, és a mesébe illő környezet bűbájt bocsátott rám, s felocsúdtam a túlontúl kapzsivá vált tudásvágyam szőtte rémálomból. Az utolsó pár óra, amit a tónál töltöttem Karkkuban felnyitotta a szememet. Gyerek módjára bőgtem végig az autóutat az állomásig, és az állomástól egészen Tampere repteréig (azt hiszem, eléggé megleptem ezzel Hannah Graeffe-t, aki kivitt Karkku vasútállomására). Ezután az érzelem-cunami után, egy nap elteltével megértettem: újjászülettem Karkkuban a Sastamala Gregoriana egy hete alatt. Visszautaztam Budapestre, ahol maradtam egy pár napot, hogy Alexander technika foglalkozásokon vegy részt Magyari Beck Annánál, és vele párhuzamosan Cserjési Kingától énekórákat vegyek, és azt vettem észre, hogy minden sokkal jobban megy. Sokkal inkább tudatába kerültem, hogy mi történik a testemben: néha már szinte őrjítő volt, ahogy egészen pontosan meg tudtam állapítani melyik izomcsoport húzódik össze görcsösen – és ez a képesség csak erősödött azóta. Ez ugyanakkor az az időszak is, amikor már sokkal tudatosabban fordultam a hangommal való kísérletezés felé, és sokkal inkább játszani a lehetőségekkel és a határokkal. Igazán fel akartam már deríteni a hangi adottságaim lehetőségeit és teljes területét. Nem tudom, hogy egészen pontosan mi változott meg bennem, de határozottan nem az voltam Karkku után, mint aki előtte voltam.

Fáradhatatlanul kerestem és kutattam az énekes után magamban, és ezzel együtt az igazi hangom után. Nem voltam többé kíváncsi a hangra, amit elképzeltem magamnak, sokkal inkább kíváncsi lettem arra, hogy milyen a hangom valójában, minden manipuláció nélkül. Később kiderült számomra, hogy ez a törekvésem az események valóságos lavináját indította el az életemben, és most itt vagyok ezt a bejegyzést írom (illetve fordítom), arra buzdítva téged, kedves olvasóm, hogy legyen benned mersz. Persze, most átugrok egy rakás dolgot, ami történt velem, de ha nekem szegeznéd a kérdést, hogy „Jesszus, mi a csuda történt veled az elmúlt hónapokban?”, akkor arra halvány mosollyal az arcomon csak ennyit mondanék: „Az élet történt”.

Tanárok és mentorok

Lassan már több, mint 10 évnyi magánénekóra van a hátam mögött, vagy pontosabban fogalmazva: lassan több mint 10 éve volt, hogy az első magánénektanárhoz kerültem, és az alábbiakban szeretném mindazokat, akik valaha tanítottak, és azt is, hogy mi mindent tanultam tőlük.

Feichter Erzsébet

Életem első magánénektanárnője a Bartók Béla Zeneiskolában, Békéscsabán. Két gondtalan évig voltam a növendéke és rengeteg antik olasz áriát tanultam nála. Ez volt az a bizonyos időszak is, amikor amellett döntöttem, hogy énekes leszek, ahelyett, hogy olyan szakmát válasszak, ami jól fizető állást biztosítana számomra – szép munka, Johanna... én és az én zseniális ötleteim...

Oláh Zsolt

Három évig jártam hozzá magánénekórákra Budapesten, és ő volt az, aki megtanította nekem, hogy milyen fontos az, hogy a szöveg, amit énekelsz, érthető legyen, és ő volt az első, aki (minden rosszindulat és agresszió nélkül) rámüvöltött: Nyisd ki a szád!! És nem utolsó sorban, nálánál édesebb baritonja nincs senkinek, és a hangja olyan kellemes és simogató, amilyen csak egy cselló lehet.

Hajnal Ildikó

Főtárgytanárom (a Régi zenei tanszéken, Tilburgban) és magánénektanárom azon 6 év alatt, amit a Fontys Conservatoriumban eltöltöttem. Igen, egy magyar hölgy, aki már jóideje Hollandiában él, lakik és tevékenykedik, és nem kevésbé fantasztikus énektanár, énekesnő és zenész. Rengeteg dolgot tanított nekem, és mindig hálás leszek neki azért, amit értem tett az évek során, amíg a keze alatt tartott. Megtanította, hogy milyen fontos is az, hogy tudd, mi folyik a testedben éneklés közben (rengeteg anatómiai ismeretet köszönhetek neki, noha attól tartok olyan behatóan sosem fogom ismerni az emberi test anatómiáját, mint ő), és hogy tisztában legyek a testemmel, hogy jó kapcsolatom legyen vele. Ugyancsak ő buzdított arra, hogy megtaláljam a saját utamat, és nagy szerepet játszott abban, hogy azzá lettem, aki most vagyok (akár elismeri, akár nem, ez vitathatatlanul így van). Ugyancsak ő volt az, aki megismertetett a Szamosi Lajos-féle szabad éneklés útjának szemléletmódjával.

Peggy Hegeman

A mesterképzés két éve során vettem Peggytől énekórákat, és elsősorban a klasszikus műveket és könnyűzenét énekeltem nála (kicsi twang, kicsi belting – oh, hogy én ezeket mennyire élveztem! Egy kis Gershwin, egy kis Cole Porter...). Megtanított arra, hogy meghozzam a saját döntéseimet, és hogy azokhoz a döntésekhez ragaszkodjak, és két fantasztikus mondatot is adott útravalónak egész hátralevő pályámra:

1. Az éneklés a levegőt mozgatja, nem téglákat.
2. Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!

Valahányszor mosolyogva ezt mondta az óráim elején „Akkor zajongjunk egy kicsit!”, azonnal tudtam, hogy valami igazán muris fog jönni. Azt is megtanította nekem, milyen fontos az, hogy ne törjem meg azáltal a zene megállíthatatlan folyamát, hogy minden hangra ugyanolyan hangsúlyt fektetek (avagy, ahogy ő mondta: ne rázz kezet minden egyes hanggal). Arra bátorított, hogy maradjak nyitott minden bejövő információra az énekléssel kapcsolatban, és hogy a tudásvágyamnak semmi se szabjon határt, akármiről legyen szó: különböző énektechnikák, megközelítések, metódusok, módszerek, filozófiák, stb. – és végül, ha minden információt úgymond feldolgoztam, válasszam ki azokat, amik hasznosnak is bizonyulnak a gyakorlatban.

Cserjési Kinga

Az első, teljes mértékben Szamosi-féle megközelítés-szerinti énekóráimat tőle vettem, és ő volt az első énektanár eddigi életem során, aki egy pár kör énekgyakorlat után megkérdezte: na milyen? És nem szűnt meg a mai napig ezt és ehhez hasonló, önelemzésre irányuló kérdéseit feltenni, és mindez arra késztetett és késztet a mai napig is, hogy elemezzem, és figyeljem magam gyakorlás közben mindenféle bírálat nélkül (és ez tökéletsen kiegészíti mindazt, amit valaha az Alexander Technika foglalkozásokon tanultam és hallottam, plusz az Ildikótól tanultakat is sokkal könnyebb volt aztán már megértenem, hogy hogyan is értette azt, hogy figyeljek oda a saját testem jelzéseire, hogy mi is történik itt belül éneklés közben). Szépen lassan rákaptam arra, hogy dolgozzak önmagamon, hogyan használjam a kreativitásomat, intellektusomat és az intelligenciámat a fejlődés során. Ugyanakkor arra is ráébresztett, hogy az intelligenciám és az elemzésre való hajlamom és természetes készségem egyáltalán nem átok, ha a megfelelő helyen és időben használom: ugyanis, ha az intellektusod és az intelligenciád azt a munkát végzi, amit kell és nem többet, az rengeteget tud segíteni a fejlődésedben. Csak őrízd meg a nyugalmad, és hagyd, hogy a tested különböző részei, alkotóelemei (izmok, szervek, stb.) a megfelelő mennyiségű és fajtájú munkát végezzék el, és akkor a személyiséged (akármilyen típus is legyél) effektíven lesz a hasznodra, és nem munkamániás módjára agyonhajszolja magát.

Heent Prins

A legaranyosabb és legnyugodtabb idős hölgy, akivel valaha is találkoztam, Hágában él, és Kingát is tanította. Heent magától Szamosi Lajostól vett még régesrég órákat Bécsben, és egyelőre az ő keze alatt folytatom a szabad éneklés útjának megismerését. Már számtalanszor mutatta meg nekem, hogy az éneklés olyan egyszerű dolog, mint a légzés, hogy csak nyitottnak kell maradnod, figyelmesen kell fülelned, kinyitnod a szád, és lélegezned. Nem levegőt venni, mert ez azt feltételezi, hogy a belégzés az éneklés egy előkészítő fázisa, holott a légzés maga nem más, mint egy természetes vegetatív funkció (ez a gondolat kiegészíti a Peggytől tanult „Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!”-mondatot). A tudatos kontrolról való lemondás, és hagyni, hogy tudatalattid (vagy pontosabban a tested) tegye a dolgát, egy nagy kockázatnak tűnik, pedig „A tested jobban tudja” (Szamosi Edvin), szóval ha hagyjuk a testünket végezni a saját dolgát, akár hasznot is húzhatunk természetes, Istenadta bölcsességéből. Kimondhatatlanul félelmetes vállalkozás, de minden szempontból megéri megpróbálkozni vele.

Hiba a rendszerben

Akkor csak hogy tisztázzuk: nem vagyok ellensége sem a közoktatásnak sem a zeneművészeti főiskoláknak. Ami azt illeti, tilburgi konzervatórium 6 éve alatt remekül éreztem magam: érdekes és kihívást jelentő projektekben vehettem részt, és sokféle embert ismerhettem meg (őrült zenetudósokat, historikus-előadásmód megszállott hangszereseket, kedves embereket, csodálatos énekeseket és inspiráló tanárokat). Noha nem vagyok egészen biztos abban, hogy a porosz iskolarendszer a legmegfelelőbb az énektanításra, és ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy pár apróbb változtatással ez a modell biztosan elképesztő eredményekhez vezethetne.

Ami azt illeti, abszolút biztos vagyok benne, hogy a porosz iskolarendszer egyáltalán nem a legtökéletesebb modell az előadóművészetek oktatására. A legviccesebb ebben az egészben, hogy a tanárok ezt mind nagyon jól tudják, de amint a vezetőséghez érünk, és a diákok, növendékek csupán számokká redukálódnak egy statisztikában, bekövetkezik a legrosszabb: a művészeti oktatást megpróbálják marketing sablonokba beleerőltetni, és a végén, aki a legtöbbet sérül, az maga a növendék (akiért egyébként ez az egész rendszer lenne). Ha csak számnak tekintik a növendéket, az olyan nyomást helyez szerencsétlen vállára, ami adott esetben nem feltétlenül rossz, de a legtöbb művész és művészpalánta olyan érzékeny és labilis, hogy az efféle nyomással egyszerűen nem tud vagy csak nagyon nehezen tud megbirkózni – nem beszélve arról, hogy a porosz iskolarendszer leginkább eredmény-orientált rendszer, és az eredmények a művészeti oktatásnál nem mindig mérhetőek egyértelműen, legfőképp nem azonnal. Ezért láthat az ember rengeteg zokogó táncost, zenészt (főleg énekeseket) a művészeti intézmények folyosóin félévi értékelések és vizsgák környékén.

De a probléma gyökere valójában társadalmunk elvárásaiban van: legyél gyors, produkálj jó eredményeket és keress sok pénzt. Ha művészetekről beszélünk, ezek a követelések csupán szerencsétlenséget, nyomorúságot és rossz pillanatokat hoz egy művész életébe. Miért? Azt hiszem, hogy ez egyértelmű, de akkor tessék:

1. Jó munkához idő kell.
   Némelyeknek a pillanat műve az egész, de sokaknak időre van szüksége, és a siettetéssel csak az lesz az egészből, hogy az adott művész frusztrált és nyugtalan lesz, ez pedig még inkább le fogja lassítani a fejlődési illetve munkafolyamatot.
2. Ebben a kontextusban, a jó eredmények produkálása önmagában ellentmondás, mivel az a jelző, hogy „jó” egy relatív fogalom; az eredmény megítélése és értékelése sokkal inkább függ az adott szituációtól.
3. Ha azt hiszed, hogy meggazdagszol akármilyen művészeti ág műveléséből, akkor nagyon el vagy tévedve, nem kevésbé a lehető legrosszabb szakmát választottad. Manapság mások nyomorúságából lehet leginkább meggazdagodni (például az ügyvéd, a temetkezési vállalkozó, az orvos és a pénzügyi szakemberek mindig jól fognak keresni, mert amíg világ a világ, mindig lesznek peres ügyek, halottak, betegek és szegények). Minden szakma a művészeti szektorban mindig több időt és munkát vesz igénybe, mint amennyit fizetnek érte, mivel ez a szektor szórakoztatja és boldoggá teszi az embereket (remélhetőleg, legalábbis)

Egy énekest azzal piszkálni, hogy jó eredményeket érjen el rövid idő leforgása alatt a valaha ismert legrosszabb és legembertelenebb tett, amit akárki elkövethet, és még rosszabb, hogy az így elért eredmények nem maradnak meg hosszútávon. Soha sem fogom elfelejteni életem első énekvizsgáját a zeneművészetin. Csak egy kis háttértörténet ehhez: magyar vagyok, és a hazám világszerte híres kiváló zenészeiről, de tudni kell, hogy az énektanítás a hangszeres oktatáshoz képest említésre sem érdemes, tekintve, hogy csupán elvétve található olyan énektanár, aki nem azzal foglalkozik, hogy a repertoárodat bővítse, hanem azon, hogy a énekes palánta megismerje a saját hangszerét – vagyis a testét. Egyszerűen erre nincs oktatási intézmény, csak repertoár-építésre (amire, szerény véleményem szerint, az ember maga is képes, nem kell hozzá tanár...), de ennek a felépített repertoárnak nem építenek alapokat, és ennél fogva a magának a jövőbeli (akár fényes és gyümölcsöző) karriernek sem biztosítanak semmiféle alapot. Ez nem azért van, mert ezek az énektanárok gonoszak, vagy fösvények, hanem azért, mert abszolúte semmi fogalmuk sincs arról, hogy kéne ezt az alapot felépíteni (vannak persze kivételek, de ez nem is kérdés). Tehát, akkor, amikor felvettek a Fontys Conservatoriumba Tilburgban, a hátam mögött csupán pár évnyi repertoár-építés volt, de semmiféle fogalmam sem volt még akkor róla, hogy hogyan viselkedik a testem éneklés közben. 2008 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat, és az első énekvizsgám 2008 decemberében volt, és ennek a vizsgának az értékelésén a bizottság elnöke ezeket a szavakat intézte hozzám: „Nem vagyunk benne biztosak, hogy a negyedik év végén diplomát adhatnánk a kezedbe”. El lehet képzelni mennyire feldühített ez az abszurd és őrült kijelentés: még mindig nem értem, hogy mondhat akárki ilyesmit olyasvalakinek, akinek csupán 4 hónapnyi énektechnika kapargatás van a háta mögött? Szerencsémre, az ilyen abszurd és agylövött, barom megjegyzések inkább inspiráltak egész életemben, és miután sikerült lehiggadnom, és jól kibőgtem magamat a tusoló magányában (nem kevéssé érezve magam megalázva), összeszedtem magam. Nem törődve a folyamatos megjegyzésekkel az évek során, hogy a csoporttársaimhoz képest a szintem jóval alacsonyabb, és nem vagyok elég jó, keményen dolgoztam és nem csak jó eredménnyel és dícsérettel szereztem meg a Bachelor diplomám, de fel is vettek a Mesterre. De természetesen sokak voltak, akik támogattak és bátorítottak ezekben a kemény években. Például Ian Honeyman, akit a tanszékvezetőnk először a második évünkben hívott meg, és amikor Ian látta, mennyire nagyon magam alatt vagyok azért, amiért nem tudom Henry Purcelltől az If music be the food of love-ot úgy elénekelni, ahogy azt szerettem volna, megkérdezte tőlem, hogy ugyan mióta veszek énekórákat? Amikor elmondtam neki, hogy lényegében ez a második év, hogy rendes énekóráim vannak, azt mondta, nem kéne aggódnom semmi miatt, mert a hangom még nagyon fiatal. És tudod mit? Igaza volt. Rengetegszer hallottam addig a pillanatig is, hogy az énektanulás egy életen keresztül tartó folyamat, de valahogy a vizsgaértékeléseken ezt senki sem említette meg. Most visszagondolva, hogy hogyan is álltam hozzá az egészhez, hogy mik voltak az elvárásaim szűk két év képzés után, el kell ismernem, hogy nem voltak reálisak az elvárásaim magammal szemben – nem beszélve arról, hogy azon vágyam, hogy megfeleljek énektanárom és tanszékvezetőm, Hajnal Ildikó elvárásainak, teljesen hibás volt, főleg azért, mert ő ezt soha sem várta el tőlem.
NB: Ha valaki is ismeri a fent említett Purcell-áriát (és nem a kis egyszerű szillabikus verziót, hanem a másik, ornamentáltat), akkor még inkább érti, hogy miért is voltak irreálisak az elvárásaim magammal szemben. Még tapasztalt énekesek is csak félve nyúlnak hozzá, olyan nehéz (persze minden mű annyira nehéz, amennyire annak tartjuk, de ha az ember jól akarja csinálni, és nem akar kiszenvedni... (katt a linkre, hogy meghallgasd ezt az egyébként fantasztikus áriát)

Egy másik hiba a rendszerben az, hogy énekesek és hangszeresek egyaránt a technikájukon dolgoznak a zeneművészetiken és konzervatóriumokban, de végül a vizsgáztatás nem a technikai fejlődés, hanem az előadói képességek felmérése alapján megy. Miféle beteg gondolkodás ez? Mintha csak ezt mondanák: Igen, dolgozz csak azon a skálán és ezen a gyakorlaton, de nem fogunk vele foglalkozni a vizsgádon! Mire én: Mi van??? Amint sikerült megértenem, hogy senki sem fog foglalkozni a technikámmal, és elkezdtem élvezni a vizsgahelyzet ellenére is a zenélést, ahelyett, hogy azzal stresszeltem volna magamat, hogy milyen hiányosságaim vannak még, egyre jobb jegyeket és értékeléseket kaptam. És ezzel együtt egy újabb csavar: a közönségedet nem érdekli a technikád, még kevésbé érdekli őket egy tökéletes technika.

Teháááát... Tulajdonképpen végtelen köröket futunk, amikor a zeneoktatásról van szó (tanárok és növendékeik egyaránt). Néha eltöprengek, miért is van ez... Miért nem vagyunk képesek az adott szituációra alkalmas megoldást találni, és miért ragaszkodunk a megoldás-sablonjainkhoz? Mert ez az, amit a marketingesek csinálnak: sablonokat használnak, ami tökéletesen működik mindenhol, leszámítva a művészeti szektort, és itt nem művészeti rendezvények szervezéséről beszélek, hanem tartható eredmények eléréséről az egyén fejlődésében előadók és/vagy művészek esetében.

Miért akarjuk mindenáron, már-már megszállottan marketing terminusokban szuszakolni a művészeteket, és úgy értékelni a pillanatnyi eredményeket számok és száraz adatok alapján, ha tudjuk, hogy ez nem így működik? Komolyan mondom, mint egy retardált: tudom, hogy ez a kerek tárgy a kezemben nem fog beleférni ebbe a kicsi kocka alakú lyukba, de akkor is megpróbálom (akár kalapácsot is használok hozzá), még akkor is, ha tudom, hogy ez a kerek tárgy egy azonos méretű kerek formájú mélyedésbe illik, és ehhez a kicsi kocka alakú mélyedésbe egy kis kicsi kockára lesz szükségem. Ez egyszerűen őrültség... a művészetek nem így működnek...

Üdvözlet :))

Igen, igen... egy újabb zenész/énekes kezd el blogolni zenéről, érzelmekről és hasonlókról, és ebből a szempontból ez a blog sem különb, mint az összes többi, de... de ahogy minden egyéniség más és más, és minden hang egyedülálló a maga nemében, ez az „énekes-blog” is elkerülhetetlenül más mint a többi, amit valaha éneklésről írtak. Az is megfordult a fejemben, hogy a youtube-on indítok egy csatornát, és vlogot vezetek ahelyett, hogy szavakba önteném a gondolataimat, de nem akarok egy újabb Eric Arceneaux lenni (akinek munkásságát és művészetét igen nagyra becsülöm, és ha van időtök rá, nézzetek rá a csatornájára, mert hihetetlen a pasi!), aki énekgyakorlatokkal látja el az énekelni vágyókat, és ahhoz sincs kedvem, hogy trükköket és tippeket, tanácsokat adjak az énekléssel kapcsolatban. Nem, nem skálákról és gyakorlatokról akarok beszélni nektek, és anatómia órát sem akarok tartani vagy bebizonyítani és egyetértésemnek hangot adni azzal kapcsolatban, hogy a túlzott vibrato használata bizonyos repertoárok előadásánál kifejezetten ízléstelen és barbár dolog... Nem, nem ezt szeretném.

Ezek helyett szeretném elmondani, hogy hogyan is lettem én tulajdonképpen énekes, és azt is, hogy hogyan gondolkodom mint énekes az énekhang fejleszthetőségéről, énektechnikáról (nem hasznos skálákon és beéneklő gyakorlatokon keresztül, vagy akármi hasonló felhasználásával), ezen felül különböző metódusokról és megközelítésekről, amik valaha is segítettek nekem. Ezen felül az éneklés és az énekesek történetéről(!). Csupán egy maroknyi énektanárt ismerek, akik valaha is említették volna ezeket a dolgokat, így miért is ne írhatnék ezekről a dolgokról? A legtöbb énektanár ezeket nem tartja fontosnak, és valahol meg is értem őket, de nem vagyunk egyformák.

Nem születtem hagyományos, nagymultú zenészcsaládba, noha a zene mindig is fontos szerepet játszott a családom életében, és talán én vagyok azon kevesek egyike, akik szakmájuknak választották a zenét. Mindenki más a családban valami olyan foglalkozást választott végül, ami sokkal reálisabb lehetőségekkel kecsegtette őket a jövőben (a nagymamám a bankszektorban helyezkedett el, a szüleimnek, édesapám nyomdász végzettsége révén, mára saját nyomdaipari vállalkozása van, és így tovább), és eredetileg az én célom sem az volt, hogy zenész vagy énekes legyek. Valójában mindig valami más szerettem volna lenni: író, újságíró, tanár, ügyvéd, vagy akármi, ami a génállományomba ültetett vágyat az anyagi biztonságra megteremtette volna. És erre a gimnázium utolsó évében az addig vett zeneórák megtették a hatásukat, és úgy döntöttem énekes leszek. Ami azt illeti, az első terv az volt, hogy operaénekes leszek, de rá kellett jönnöm, hogy nincs tipikusan nagy hangom a drámai szerepekhez – persze ma, ahogy ezt a bevezető bejegyzést írom, tudom, hogy ez így ebben a formában nem volt igaz, mert az ezen szerepekhez szükséges drámai nagy hang igenis elérhető, de sok idő és kemény munka szükségeltetik az eléréséhez.

Tehát énekessé válnod igenis lehetséges, még akkor is, hogyha alapjában véve racionális és analitikus beállítottságú könyvmoly vagy, mint amilyen én is vagyok (ugyanis az énekesi szakma elsősorban irracionális és érzelmi beállítottságú személyiséget feltételez).

Szeretném megosztani a nagyvilággal, hogy miben hiszek énekesként. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy igazam van, vagy hogy ez az egyetlen igazán üdvözítő, követendő ösvény az énekessé válás útján, vagy hogy megtaláld az énekest önmagadban. Ez csak az én történetem: példaként szolgálhat, ami lehet követendő vagy helyenként elrettentő is. A választás a tiéd...