2015. április 18., szombat

Vendéglátóipar vs. Klasszikus zenészek



Félállásban dolgozom egy étteremben, Tilburg peremén. Nem, nem csintalan pincérnő vagyok, sem pedig konyhai segítség. A hierarchia alján vagyok: mosogatólány vagyok (akárcsak Jenny, a kalózók szeretője – aki nem ismeri a balladát, annak íme egy link - leszámítva a leteperős részt, de azért szőke is vagyok és az időm nagy részében éhes). Nehéz fizikai munka, de ha jól csinálod, akkor még hasznodra is lehet (elmegy egy jobbfajta edzésnek is). 2014 húsvétvasárnapja óta dolgozom itt, és noha a mosogatás nem éppen vág a szakmába, amit 6 éven keresztül kitanultam, viszonylag biztos anyagi bázist jelent, és nem elhanyagolható szempont, hogy rugalmas az időbeosztás. Nincs az a magas órabér, vagy jól-fizető állás, ami a rugalmas időbeosztást kiváltaná, hiszen addig, amíg a koncertek és megbízások nem záporoznak (és az ilyen záporok eléggé időszakosak és hektikusak), csupán zenei munkákra nem lehet egzisztenciát építeni.

Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel, és hogy sokan a már befutott zenészek és énekesek közül is végeztek ilyen munkát, de ez az étterem egy kicsit más, mint amit az ember megszokott. Először is nincs étlap: partikra, összejövetelekre, fogadásokra és egyéb társas eseményekre specializálódtak, és mozgó- ill. kihelyezett büfét is vállalnak. Három nagyobb terem, egy bár, és két kisebb épület ad helyet az itt rendezett eseményeknek, és van hogy nem csak mindegyik helyiségben történik valami, de több helyszínre is visznek büfészolgáltatást. Igen, elég extrém, de egyszerűen imádom ezt a pezsgést. Habár a nehéz fizikai munka szanaszét szaggat, mert nem csak mosogatnom kell, hanem a már tiszta tányérokat és edényeket el is kell pakolnom (a konyhában és a hideg konyhában a polcokra és a szekrényekre). Tehát ez nem csupán fizikai munka, de igényel némi logisztikai érzéket is, hogy a lehető leghatékonyabban és egyszerre gyorsan tudj dolgozni.

Lassan egy éve dolgozom már itt, és meg kell mondjam, hogy nekünk, zenészeknek (főleg klasszikus- és régi zenészeknek) lenne mit tanulnunk a vendéglátóipartól. Íme egy rövid lista, hogy ezt megmagyarázzam:

1. Az ügyfél első-számú prioritást élvez
Nem számít, hogy egy szakács milyen sok időt és energiát fektet egy étek elkészítésében, a tervezésre és a szervezésre fordított idő sem számít, ha a bizony étel egyszerűen undorító és rossz az íze, a vendég nem hogy nem eszi meg, de nem is fog fizetni érte. Érdekes, hogy a közönség hogy működik, és sok szempontból nagyon hálásak lehetünk nekik, még akkor is, ha ingyen koncertet adunk: ugyanazok az emberek, akik nem eszik meg az undorító ételt az étteremben, engedik, hogy lenyomjanak a torkukon olyan borzalmas és unalmas koncerteket, hogy az már igazán tiszteletreméltó – és még meg is tapsolja. Nem állt a feje tetejére a világ egy kissé? Van itt azért némi hasonlóság a két terület között, mert ugyanaz történik egy ehetetlen ételt kínáló étteremmel és sorozatos unalmat biztosító koncertekkel szolgáló zenészekkel: csak idő kérdése, és elvesztik az emberek érdeklődését, és nem csak azért, mert semmi sem tarthat örökké

2. A hatásos csapatmunka mindennél fontosabb
Partik és társasági események alkalmával ebben az étteremben a pincérek, szakácsok, és mindenki olyan olajozott gépezetként működnek, ami biztosítja, hogy a vendégek elégedettek legyenek és jól érezzék magukat. Azonban a buli végeztével, amikor az utolsó vendég is hazament, a munkának nincs vége, mert ez a csapat még előkészíti a következő napot, és segítenek egymásnak, hogy minél hamarabb végezzenek. Ez egyértelműen olyasmi, ami újra és újra lenyűgöz, valahányszor része lehetek ennek a gépezetnek. Nem tudom, hogy ezt a mentalitást az ember tanulja, vagy az ilyen extrém lefoglaltságú vendéglátóipari egység követeli meg ezt a fajta gondolkodást, de valahogy ösztönösen érzik, hogy ha szándékosan keresztbetesznek egymásnak, az semmi máshoz nem vezethet, csak bajhoz és szerencsétlenséghez (talán nem azonnal, de hosszútávon és/vagy hosszantartó bajt és szerencsétlenséget okoz).

Van is egy vicc erről, amikor az egyszeri pincért megkérdezi a barátja, hogy elmennek-e este együtt a városba péntek este szórakozni:
- Szóval... Elmegyünk ma este bulizni?
- Nem tudom, 16:00-kor kezdődik a műszakom.
- És mikor lesz vége a műszakodnak?
- Vége? Az meg mi?

Nincs olyan, hogy ekkor meg ekkor lesz vége a műszaknak: a munka akkor tekinthető elvégzettnek, ha az el van végezve.

Zenészeknél a csapatmunka (még legjobb esetekben is) csak a koncert záró akkordjáig tart, és még akkor is valahol a saját hasznukat keresik mindenáron – sokszor nem figyelve arra, hogy ezzel egy másik zenészkollégának mennyit árthatnak. Talán nincs igazam (már említettem, hogy nem mondom, hogy amit állítok, az mind maradéktalanul és megcáfolhatatlanul igaz, de bizonyos értelemben mindenkinek és senkinek sincs igaza). A zenészek ezt versengésnek hívják, ami rendben is van, amíg két együttes verseng egymással, de véleményem szerint, ha ez a versengés átterjed az adott együttes tagjaira és elkezdenek egymással versengeni (pl. azért, hogy kinek legyen igaza), az egészen egyszerűen értelmetlen és roppant idióta. Szándékosan akadállyá válni a zenészkollégád útjában teljesen ugyanaz és ugyanazt eredményezi, mint amikor egy pincér eldönti, hogy kiszáll a csapatmunkából és a saját hasznát keresi el keresni a többiek kárára. Zenészek és énekesek ezt nem azért csinálják, mert rossz emberek, vagy mert gonoszak, hanem egyszeráen azért, mert szentül hiszik, hogy a saját elképzelésük az adott műről és az együttes sorsáról egyedül üdvözítő és megingathatatlan, és ettől aztán fogalmuk sincs arról, hogy kéne embermódjára viselkedni. Az ember (és ez mindenkire vonatkozik, zenészre, nem-zenészre egyaránt) általában nem gondolkodik hosszútávú megoldásokban – ilyen az emberi természet. Valamilyen oknál fogga sokkal boldogabbak a pillanatnyi megoldásokkal, és önzőségük hosszútávon nyomorúságot, keserűséget és magányt hoz az életükbe. A pillanatnyi gyönyörre szavaznak, mert a hosszútávú és tartós megoldások áldozatokkal járnak, és mivel ezek az áldozatok nem forgathatók vissza haszonba azonnal, és mivel az ember alapjában véve türelmetlen, alapból nem vállalja annak a kockázatát, hogy kiadjon a kezéből valami biztosat egy talánért cserébe (aminek megkapása beláthatatlan időn belül következik be).

NB: Kedves Énekesek, nagyon rossz hírem van a számotokra... Énekesként vállalnunk kell ezt a kockázatot, és szükségszerű meghozni ezeket az apróbb (néha akár sokkal nagyobb) áldozatokat, ha szeretnéd a dolgodat jól csinálni. Van jó hírem is: akármekkora az áldozat, mindig megéri, és az eredmény, amit kapsz cserébe, maradandó lesz és az egész életedre ki fog tartani (ha elég okos vagy).

3. Ha az ügyfél boldog, mi is boldogok vagyunk
Ez nagyon hasonló a lista első pontjához, de ez valójában inkább kiemeli azt, hogy a közönség kiszolgálása sokkal fontosabb, mint a szakmai elégedettségünk. Gondolj csak bele: ha boldoggá tetted a közönségedet, az bizony jobb érzés, mint a szakmai kielégülés. A pozitív visszajelzések és pozitív érzések legalább olyan fontosak a vendéglátóipar dolgozóinak, mint neked, a zenésznek és/vagy énekesnek. Sokakat hallok arra panaszkodni, hogy mennyire lehetetlen megélni zenéből (nem elhanyagolandó tény, hogy a középkori viszonyokhoz képest, amikor a zenészek a társadalom számkivetettjei voltak, és büntetlenül meg lehetett őket ölni, most már örülhetünk, hogy emberszámba vesznek bennünket). Nos, ez csak azért van, mert tudod, hogy mi tenné boldoggá a közönségedet, de egyszerűen nem akarod kielégíteni a szükségletét. Persze, hogy nem fogják végigülni az elborult agyú interpretációidat, ha nem hozod őket hangulatba hozzá. Olyan ez, mint a szex előjáték nélkül: a quickie nagyon izgalmas és élvezetes tud lenni egyszer-egyszer, de csupán quickiekkel traktálni a partneredet vagy egyéjszakás kalandokra szakosodás szét fogja szedni az érzelmi életedet. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha úgy tálalod a perverz ötleteidet, hogy az emészthető és izgató legyen, akkor még az elborult ötleteidet is zabálni fogja a közönséged – legyen szó párkapcsolatról, vagy koncertközönségről. Csak megfelelő kontextusba kell helyezned és egyértelműen kell kommunikálnod.


Ezen a listán túl, van itt valaki, akinek a cikkét szeretném kiemelni: szerinte, hogyha megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat a koncert és zenei koncepciók tekintetében, akkor az újabb generációkat is képesek leszünk elcsábítani klasszikus zenei koncertekre. A Facebook-on is megosztottam ezt a cikket azzal a felkiáltással, hogy szentül hiszem, hogyha egyvalaki elkezd máshogy gondolkodni és hangot ad a véleményének, akkor a dolgok jó irányba is elindulhatnak (tulajdonképpen ez az elképzelés az egyik alapja annak, amiért ezt a blogot írom amellett, hogy reménytelen exhibicionista vagyok – ahogy minden előadóművész). Van szerencsém ismerni a cikk íróját, Brendan Jan Walsht, óraadó volt a Fontys Conservatoriumban a mester éveim alatt, Kulturális vállalkozási alapismeretek tanított nekünk (Cultural entrepreneurship). Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt bejárni az órájára, és nagyon jó okom volt rá: azok, akik előtte vállalkozási ismereteket próbáltak meg tanítani a konziban (noha az iskola elég innovatív ilyen tekintetben, valahogy sosem a jó előadókat és tanárokat hívta meg), az mindig balul sült el, és többet tudtam egy vállalkozás menedzseléséről a szüleim nyomdája révén, mint akik ezt tanítani szerették volna nekem. Egyszóval, minden okom megvolt, hogy azt feltételezzem, Brendan sem lesz sokkal különb az elődeihez képest, de tévedtem. Talán a legemlékezetesebb benyögése az volt, amikor megjegyezte, hogy egyébként a legnagyobb potenciális fenyegetés az előttünk lévő zenész generációnak mi magunk vagyunk, az új generáció. Némán ünnepeltem magamban, hogy végre valaki, hogy kimondja a tényeket és rámutat az egyértelműre, és ezzel a kijelentésével (az én szememben legalábbis) előlépett a szórakoztató előadó tanárból egy olyan előadóvá, akire érdemes odafigyelni. Száz szónak is egy a vége, íme az említett cikk (amit ajánlok mindenkinek elolvasásra): Classical Music is dead... Long live Classical Music! 
 
NB: A cikkben leginkább a legutóbbi időszak azon kezdeményezéseit emeli ki, amik megpróbálták a klasszikus zenét eladható árucikké alakítani azáltal, hogy szokatlan helyszíneket választottak, vagy új környezetbe tették a egészet (pl. bulik, amiken klasszikus zenére lehet rázni a rongyot, vagy egy szokatlan helyszín megválasztása), ami (szerintem legalábbis) egy jó módja annak, hogy rámutassunk, változásra van szükségünk, de megjegyzem, hogy teljesen addig, amíg a hozzáállásunk nem változik, az egyik ilyen esemény hozta eredmények (legyen az jó, vagy rossz) egyike sem lesz hosszútávon tartható.

2015. április 15., szerda

Legyen benned mersz! (2. rész)

Az előző bejegyzésemben már olvashattad a „vallomásomat” arról, hogy legyen benned mersz. Amikor kicsi voltam, sokkal bátrabb és bevállalósabb voltam, mint most, és most is azon dolgozok, hogy visszakerüljek abban a félelem-érzet nélküli állapotba, amikor nem foglalkoztam azzal, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, csak azt tettem, ami éppen jól esett. Még mindig folyamatosan változok, ezt most is érzem, és ez a folyamatos változás olyan intenzív, hogy merem állítani, már nem ugyanaz vagyok, aki egy hónappal ezelőtt voltam.

De merésznek lenni nem csak azt jelenti, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy kihasználod az élet adta lehetőségeket – ez csak az első lépés az igazi merszig. A második lépés az, amikor magad kreálod a kihasználandó lehetőségeket. A harmadik lépés pedig az, hogy már nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad, nem csak azelőtt, hogy valami (mások szerint) őrültséget csinálnál, de utána sem, hogy megcsináltad azt a bizonyos őrültséget (és még évekkel később sincs benned egy cseppnyi megbánás sem). Természetesen a társadalom, és a külvilág, és mindenki, aki szereti használni azt a jelzőt, hogy „normális” gyűlölni fog és megvetni, és állandóan a nyelvükön leszel, kibeszélnek majd a hátad mögött, de minél több embert hozol ki a sodrából és minél több ellenséget szerzel, annál biztosabb lehetsz benne, hogy valamit nagyon jól csinálsz, és jó úton haladsz affelé, hogy a szabaddá válj, és hogy igazán merész lehess.

Képesnek lenni arra, hogy vállaljuk a döntéseinkért és tetteinkért a teljes felelősséget azt jelenti, hogy felvállalod sajátmagad úgy, ahogy vagy, és hogy szabad vagy saját magad elítélésétől, ami talán a leglényegesebb részlete annak a fejlődésnek, ami során az ember igazán megismeri önmagát. Néha csak be akarunk olvadni, hogy ne lógjunk ki olyan nagyon a tömegből – mindezt csupán azért, hogy lehető legkevesebb konfliktusunk legyen (másokkal, vagy éppenséggel önmagunkkal).

Legyen benned mersz... Ki gondolná, hogy addig kilélegezni, amíg egy csepp szufla sem marad az ember tüdejében legalább olyan nagy kihívás, mint szembenézni önmagunkkal? Mindenki (énekesek is) visszafogja a levegőjét egy kicsit, és éneklésnél úgy kezeljük sokszor a belégzést, mint valami természetfeleletti dolgot, de ahogy már azt említettem, a légzés tulajdonképpen nem több a túlélés egyik vegetatív eszközénél. Magától működik, és akármilyen módon való tudatos beavatkozás a légzésre csupán hangproblémákhoz vezethet. Ha abban a hiszemben vagy, hogy a levegő egy ártalmatlan elem, csak nézz meg egy fát, amit a szél csavart ki:


Ijesztő, ugye? Mit gondolsz, hogy a manipulált, kinyomott levegő a tüdődből mit fog tenni hosszútávon a hangszálaiddal? Ha a levegőt nem kiengeded a természetes útján, hanem erőből kinyomod, a simahasizom segítségével (aminek alap esetben csak követnie kéne a rekeszizom mozgását), akkor előbb csak berekedsz, de hogyha folytatod, igen komoly hangszervi problémákat is okozhatsz magadnak (hangszalagcsomók, hangszalag ciszta, gégegyulladás, hangszálgyulladás, etc.). Bízz meg a testedben, mert a tested jobban tudja, mint te (vagyis pontosabban: a tested jobban tudja, mint az agyad), és a tested azt is tudja, hogy kell működnie, csak egyszerűen el kell engedned a tudatos kontrolt felette amikor énekelsz vagy beszélsz.

Érdekes azonban, hogy minden éneklés közben jelentkező vokális probléma valójában beszéd közben is jelen van, csak annyira nem szembetűnő. Ha belegondolsz, ez végülis egyértelmű: egy videón is többet látni, ha lelassítjuk a felvételt, és ugye az éneklés lelassított beszéd. Na jó, nem kell megijedni! A tested mindenképpen jobban tudja, mint te, szóval csak annyit kell tenned, hogy megszabadulsz a téged gúzsba kötő félelmeidtől, és merészen nekivágsz, és legyen benned mersz!

És most, hogy mégse olyan borúsan fejezzem be ezt a bejegyzést, elvégre ez egy inspiráló, és lelkesítő beszéd akart lenni, és mert szeretném, hogy egy mosollyal az arcodon fejezd be ennek a bejegyzésnek az olvasását, tessék egy inspiratív-vicces kép Timről:


2015. február 12., csütörtök

In memoriam Joe Cocker (1944-2014)



Nyugodjék békében Joe Cocker. Kicsi gyerekként a dalait hallgattam. Mindenki más a korosztályomban Papp Ritát vagy Mikimanót hallgatott, de én az ő dalait hallgattam; a szüleimnek megvolt kazettán a Best of collection 1993-ból, és korábbról a Night calls (1990) c. albuma. Akkor még egy szót sem értettem az angol dalszövegből, fogalmam sem volt, hogy miről is szól az Unchain my heart vagy a You can leave your hat on, de telitorokból énekeltem vele valami halandzsát.

Még mindig inspirálólag hat rám a művészete, és számomra Joe Cocker a bizonyíték arra, hogy nem kell minden áron szépen énekelni ahhoz, hogy megbabonázd a közönséget. Ez a rekedt hangú, szenvedélyes énekes mindvégig a szövegnél maradt, amit énekelt, és a zenei szépséget öntudatlanul is feláldozta a szövegszerűség oltárán. Már csak azt bánom, hogy élőben már soha nem hallhatom, pedig rajta volt a listámon.

Az emberiség elvesztett egy melegszívű, különleges és kiváló előadóművészt. Most, hogy megtudtam, hogy a rákkal küzdött élete utolsó éveiben, értelmet nyert az egyik kedvenc Joe Cocker számom szövege, a Hymn for my Soul-é, éppen ezért hadd tisztelegjen előtted ez a dal:

2015. február 8., vasárnap

Legyen benned mersz! (1. rész)



Valami igen nagyon különleges történt velem 2013 nyarán, amikor Finnországban voltam.
 
2013 januárjában a Régi zenei tanszék egyik mesterkurzusán vettem részt, ahol Evelyn Tubb volt a meghívott tanár, és a kurzus után felvetette, hogy talán hasznos lenne számomra, ha még azon a nyáron ellátogatnék arra a régizenei nyári kurzusra Finnországban, ahol őmaga is tanít, így aztán bevettem a mester tanulmányaim költségvetésébe, jelentkeztem és el is fogadták a jelentkezésemet. El is mentem, noha a józanész azt súgta, hogy ez nem éppen a legjobb döntés: az első mester évem végére igen komoly anyagi problémáim adódtak (komolyabbak, mint egy diáknak általában; több hónapos elmaradásom volt a lakbérrel és a tandíj részletfizetésével), és ugyan halálra kellett volna melóznom magam a nyáron, azt az egy hetet is beleértve, amit végül Finnországban töltöttem ezen a nyári kurzuson (Sastamala Gregoriana), mégis elmentem, és ez a döntésem sorsfordítónak bizonyult (ezen a héten igyekeztem inkább zenész és énekes akartam lenni, így eldöntöttem, hogy magasról teszek az anyagi problémáimra). Végül, a családom hathatós segítségével, eljutottam Karkkuba (szerencsére a nyári kurzus tandíját kifizethettem a mester tanulmányaim költségvetéséből – Tilburgban a mester minden mesterhallgató, tanszaktól függően rendelkezik egy pénzösszeggel, amit a zenei tanulmányaira fordíthat, de csakis órákat vehet belőle, útiköltségre nem költheti), és aztán – összevetve azzal, hogy hogyan is viselkedtem 2014 nyarán ugyanezen a kurzuson – úgy szaladgáltam fel-alá, mint egy mérgezett egér: workshopról mesterkurzusra, mesterkurzusról gyakorolni, gyakorlásból workshopra, és esküszöm, hogy igyekeztem az étkezéseket is megtartani (nem volt egy könnyű feladat). Kipróbáltam a szaunát is, de nem igazán jött akkor be (ebben az évben rájöttem, hogy ha utána nem úszol egyet a közeli tóban – ha lehet, meztelenül – akkor semmi értelme a párás melegben pácolódni), és ugyanolyan stresszesnek éreztem az egészet, mintha a konziban lennék. Komolyan azt gondoltam, hogy együtt lógni a többiekkel, és kicsit szocializálódni puszta időpocsékolás, és amúgysem lógni jöttem el erre a nyári kurzusra, hanem azért, hogy minél több tudást magamba szívjak. Most már tudom, hogy túlzásba vittem a tudás hajaszolását, és ugyanakkor pont a tudásvágyam akadályozott meg abban, hogy élvezzem azt a mesés környezetet, ahol voltunk, nem beszélve arról, hogy megismerjem a kurzus többi résztvevőit, akik a világ minden tájáról jöttek (Japánból, Svájcból, Angliából, Svédországból, Izraelből, és még sorolhatnám). Persze, hogy beszéltem velük, de nem figyeltem oda rájuk eléggé (holott megérdemelték volna), és pontosan azért, mert volt egy megoldatlan és súlyos problémám saját magammal. Nyugtalan voltam, nyüzsögtem egyfolytában, és saját magamat stresszeltem azzal, hogy kiváló eredményeket felmutatva, kivívjam mindegyik tanár elismerését (Hmmm... mekkora marha voltam...)

Mégis, valamilyen csoda folytán, sikerült jól szerepelnem a kurzust záró koncerten. Sok idő óta először éreztem először, hogy a színpad teljes mértékben enyém, szószerint felszántom az előadásommal, és jó kapcsolatom van a zenészekkel (Corina Martival, a furulyással, Anna-Maaria Oramoval, a csemballistával és a barokkcsellista Louna Hosiaval), akikkel együtt a szóló kantátámat előadtam, és ennek tetejébe még inspiráltuk is egymást az előadás alatt (Pepusch: When Love’s soft passion c. szólókantátáját énekeltem, amit a szerző continuora, szoprán hangra és altfurulyára írt). A koncert után annyi dícséretet kaptam a többiektől és olyanokat, amiket legmerészebb álmomban sem mertem elképzelni (mostanság már egyre többet kapok ezekből, és ezért nagyon hálás vagyok). Mindennek tetejébe, Evelyn Tubb azt mondta nekem, hogy ugyan nem csináltam mindent úgy, ahogy megbeszéltük a főpróbán, jó volt, amit csináltam (és egy ilyen dícséretet hallani valakitől, akit mélyen tisztelsz, felbecsülhetetlen), de hozzátette, hogy komolyan el kell kezdenem dolgoznom a technikámon és a légzésemen, hogy megfelelő támaszt nyújtsak, és technikai hátteret a művészi elképzeléseimnek. És kimondta a kulcsmondatot is: meg kell találnod az énekest magadban (sosem mondta ezt nekem senki... sosem feltételezte még senki sem rólam, hogy van bennem egy énekes...) Az egész hét szépen lassan kezdett összeállni bennem, és a mesébe illő környezet bűbájt bocsátott rám, s felocsúdtam a túlontúl kapzsivá vált tudásvágyam szőtte rémálomból. Az utolsó pár óra, amit a tónál töltöttem Karkkuban felnyitotta a szememet. Gyerek módjára bőgtem végig az autóutat az állomásig, és az állomástól egészen Tampere repteréig (azt hiszem, eléggé megleptem ezzel Hannah Graeffe-t, aki kivitt Karkku vasútállomására). Ezután az érzelem-cunami után, egy nap elteltével megértettem: újjászülettem Karkkuban a Sastamala Gregoriana egy hete alatt. Visszautaztam Budapestre, ahol maradtam egy pár napot, hogy Alexander technika foglalkozásokon vegy részt Magyari Beck Annánál, és vele párhuzamosan Cserjési Kingától énekórákat vegyek, és azt vettem észre, hogy minden sokkal jobban megy. Sokkal inkább tudatába kerültem, hogy mi történik a testemben: néha már szinte őrjítő volt, ahogy egészen pontosan meg tudtam állapítani melyik izomcsoport húzódik össze görcsösen – és ez a képesség csak erősödött azóta. Ez ugyanakkor az az időszak is, amikor már sokkal tudatosabban fordultam a hangommal való kísérletezés felé, és sokkal inkább játszani a lehetőségekkel és a határokkal. Igazán fel akartam már deríteni a hangi adottságaim lehetőségeit és teljes területét. Nem tudom, hogy egészen pontosan mi változott meg bennem, de határozottan nem az voltam Karkku után, mint aki előtte voltam.

Fáradhatatlanul kerestem és kutattam az énekes után magamban, és ezzel együtt az igazi hangom után. Nem voltam többé kíváncsi a hangra, amit elképzeltem magamnak, sokkal inkább kíváncsi lettem arra, hogy milyen a hangom valójában, minden manipuláció nélkül. Később kiderült számomra, hogy ez a törekvésem az események valóságos lavináját indította el az életemben, és most itt vagyok ezt a bejegyzést írom (illetve fordítom), arra buzdítva téged, kedves olvasóm, hogy legyen benned mersz. Persze, most átugrok egy rakás dolgot, ami történt velem, de ha nekem szegeznéd a kérdést, hogy „Jesszus, mi a csuda történt veled az elmúlt hónapokban?”, akkor arra halvány mosollyal az arcomon csak ennyit mondanék: „Az élet történt”.

2015. február 7., szombat

Tanárok és mentorok



Lassan már több, mint 10 évnyi magánénekóra van a hátam mögött, vagy pontosabban fogalmazva: lassan több mint 10 éve volt, hogy az első magánénektanárhoz kerültem, és az alábbiakban szeretném mindazokat, akik valaha tanítottak, és azt is, hogy mi mindent tanultam tőlük.

Feichter Erzsébet
Életem első magánénektanárnője a Bartók Béla Zeneiskolában, Békéscsabán. Két gondtalan évig voltam a növendéke és rengeteg antik olasz áriát tanultam nála. Ez volt az a bizonyos időszak is, amikor amellett döntöttem, hogy énekes leszek, ahelyett, hogy olyan szakmát válasszak, ami jól fizető állást biztosítana számomra – szép munka, Johanna... én és az én zseniális ötleteim...

Oláh Zsolt
Három évig jártam hozzá magánénekórákra Budapesten, és ő volt az, aki megtanította nekem, hogy milyen fontos az, hogy a szöveg, amit énekelsz, érthető legyen, és ő volt az első, aki (minden rosszindulat és agresszió nélkül) rámüvöltött: Nyisd ki a szád!! És nem utolsó sorban, nálánál édesebb baritonja nincs senkinek, és a hangja olyan kellemes és simogató, amilyen csak egy cselló lehet.

Hajnal Ildikó
Főtárgytanárom (a Régi zenei tanszéken, Tilburgban) és magánénektanárom azon 6 év alatt, amit a Fontys Conservatoriumban eltöltöttem. Igen, egy magyar hölgy, aki már jóideje Hollandiában él, lakik és tevékenykedik, és nem kevésbé fantasztikus énektanár, énekesnő és zenész. Rengeteg dolgot tanított nekem, és mindig hálás leszek neki azért, amit értem tett az évek során, amíg a keze alatt tartott. Megtanította, hogy milyen fontos is az, hogy tudd, mi folyik a testedben éneklés közben (rengeteg anatómiai ismeretet köszönhetek neki, noha attól tartok olyan behatóan sosem fogom ismerni az emberi test anatómiáját, mint ő), és hogy tisztában legyek a testemmel, hogy jó kapcsolatom legyen vele. Ugyancsak ő buzdított arra, hogy megtaláljam a saját utamat, és nagy szerepet játszott abban, hogy azzá lettem, aki most vagyok (akár elismeri, akár nem, ez vitathatatlanul így van). Ugyancsak ő volt az, aki megismertetett a Szamosi Lajos-féle szabad éneklés útjának szemléletmódjával.

Peggy Hegeman
A mesterképzés két éve során vettem Peggytől énekórákat, és elsősorban a klasszikus műveket és könnyűzenét énekeltem nála (kicsi twang, kicsi belting – oh, hogy én ezeket mennyire élveztem! Egy kis Gershwin, egy kis Cole Porter...). Megtanított arra, hogy meghozzam a saját döntéseimet, és hogy azokhoz a döntésekhez ragaszkodjak, és két fantasztikus mondatot is adott útravalónak egész hátralevő pályámra:

  1. Az éneklés a levegőt mozgatja, nem téglákat.
  2. Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!

Valahányszor mosolyogva ezt mondta az óráim elején „Akkor zajongjunk egy kicsit!”, azonnal tudtam, hogy valami igazán muris fog jönni. Azt is megtanította nekem, milyen fontos az, hogy ne törjem meg azáltal a zene megállíthatatlan folyamát, hogy minden hangra ugyanolyan hangsúlyt fektetek (avagy, ahogy ő mondta: ne rázz kezet minden egyes hanggal). Arra bátorított, hogy maradjak nyitott minden bejövő információra az énekléssel kapcsolatban, és hogy a tudásvágyamnak semmi se szabjon határt, akármiről legyen szó: különböző énektechnikák, megközelítések, metódusok, módszerek, filozófiák, stb. – és végül, ha minden információt úgymond feldolgoztam, válasszam ki azokat, amik hasznosnak is bizonyulnak a gyakorlatban.

Cserjési Kinga
Az első, teljes mértékben Szamosi-féle megközelítés-szerinti énekóráimat tőle vettem, és ő volt az első énektanár eddigi életem során, aki egy pár kör énekgyakorlat után megkérdezte: na milyen? És nem szűnt meg a mai napig ezt és ehhez hasonló, önelemzésre irányuló kérdéseit feltenni, és mindez arra késztetett és késztet a mai napig is, hogy elemezzem, és figyeljem magam gyakorlás közben mindenféle bírálat nélkül (és ez tökéletsen kiegészíti mindazt, amit valaha az Alexander Technika foglalkozásokon tanultam és hallottam, plusz az Ildikótól tanultakat is sokkal könnyebb volt aztán már megértenem, hogy hogyan is értette azt, hogy figyeljek oda a saját testem jelzéseire, hogy mi is történik itt belül éneklés közben). Szépen lassan rákaptam arra, hogy dolgozzak önmagamon, hogyan használjam a kreativitásomat, intellektusomat és az intelligenciámat a fejlődés során. Ugyanakkor arra is ráébresztett, hogy az intelligenciám és az elemzésre való hajlamom és természetes készségem egyáltalán nem átok, ha a megfelelő helyen és időben használom: ugyanis, ha az intellektusod és az intelligenciád azt a munkát végzi, amit kell és nem többet, az rengeteget tud segíteni a fejlődésedben. Csak őrízd meg a nyugalmad, és hagyd, hogy a tested különböző részei, alkotóelemei (izmok, szervek, stb.) a megfelelő mennyiségű és fajtájú munkát végezzék el, és akkor a személyiséged (akármilyen típus is legyél) effektíven lesz a hasznodra, és nem munkamániás módjára agyonhajszolja magát.

Heent Prins
A legaranyosabb és legnyugodtabb idős hölgy, akivel valaha is találkoztam, Hágában él, és Kingát is tanította. Heent magától Szamosi Lajostól vett még régesrég órákat Bécsben, és egyelőre az ő keze alatt folytatom a szabad éneklés útjának megismerését. Már számtalanszor mutatta meg nekem, hogy az éneklés olyan egyszerű dolog, mint a légzés, hogy csak nyitottnak kell maradnod, figyelmesen kell fülelned, kinyitnod a szád, és lélegezned. Nem levegőt venni, mert ez azt feltételezi, hogy a belégzés az éneklés egy előkészítő fázisa, holott a légzés maga nem más, mint egy természetes vegetatív funkció (ez a gondolat kiegészíti a Peggytől tanult „Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!”-mondatot). A tudatos kontrolról való lemondás, és hagyni, hogy tudatalattid (vagy pontosabban a tested) tegye a dolgát, egy nagy kockázatnak tűnik, pedig „A tested jobban tudja” (Szamosi Edvin), szóval ha hagyjuk a testünket végezni a saját dolgát, akár hasznot is húzhatunk természetes, Istenadta bölcsességéből. Kimondhatatlanul félelmetes vállalkozás, de minden szempontból megéri megpróbálkozni vele.