Félállásban
dolgozom egy étteremben, Tilburg peremén. Nem, nem csintalan pincérnő vagyok,
sem pedig konyhai segítség. A hierarchia alján vagyok: mosogatólány vagyok
(akárcsak Jenny, a kalózók szeretője – aki nem ismeri a balladát, annak íme egy
link - leszámítva a leteperős részt, de azért szőke is vagyok és az időm nagy részében éhes). Nehéz fizikai munka, de ha jól csinálod, akkor még hasznodra is lehet
(elmegy egy jobbfajta edzésnek is). 2014 húsvétvasárnapja óta dolgozom itt, és
noha a mosogatás nem éppen vág a szakmába, amit 6 éven keresztül kitanultam, viszonylag biztos anyagi bázist jelent, és nem
elhanyagolható szempont, hogy rugalmas az időbeosztás. Nincs az a magas órabér,
vagy jól-fizető állás, ami a rugalmas időbeosztást kiváltaná, hiszen addig, amíg
a koncertek és megbízások nem záporoznak (és az ilyen záporok eléggé
időszakosak és hektikusak), csupán zenei munkákra nem lehet egzisztenciát
építeni.
Biztos
vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel, és hogy sokan a már befutott
zenészek és énekesek közül is végeztek ilyen munkát, de ez az étterem egy
kicsit más, mint amit az ember megszokott. Először is nincs étlap: partikra,
összejövetelekre, fogadásokra és egyéb társas eseményekre specializálódtak, és
mozgó- ill. kihelyezett büfét is vállalnak. Három nagyobb terem, egy bár, és
két kisebb épület ad helyet az itt rendezett eseményeknek, és van hogy nem csak
mindegyik helyiségben történik valami, de több helyszínre is visznek
büfészolgáltatást. Igen, elég extrém, de egyszerűen imádom ezt a pezsgést. Habár
a nehéz fizikai munka szanaszét szaggat, mert nem csak mosogatnom kell, hanem a
már tiszta tányérokat és edényeket el is kell pakolnom (a konyhában és a hideg
konyhában a polcokra és a szekrényekre). Tehát ez nem csupán fizikai munka, de
igényel némi logisztikai érzéket is, hogy a lehető leghatékonyabban és
egyszerre gyorsan tudj dolgozni.
Lassan
egy éve dolgozom már itt, és meg kell mondjam, hogy nekünk, zenészeknek (főleg
klasszikus- és régi zenészeknek) lenne mit tanulnunk a vendéglátóipartól. Íme egy
rövid lista, hogy ezt megmagyarázzam:
1. Az ügyfél első-számú prioritást
élvez
Nem
számít, hogy egy szakács milyen sok időt és energiát fektet egy étek
elkészítésében, a tervezésre és a szervezésre fordított idő sem számít, ha a
bizony étel egyszerűen undorító és rossz az íze, a vendég nem hogy nem eszi
meg, de nem is fog fizetni érte. Érdekes, hogy a közönség hogy működik, és sok
szempontból nagyon hálásak lehetünk nekik, még akkor is, ha ingyen koncertet
adunk: ugyanazok az emberek, akik nem eszik meg az undorító ételt az
étteremben, engedik, hogy lenyomjanak a torkukon olyan borzalmas és unalmas
koncerteket, hogy az már igazán tiszteletreméltó – és még meg is tapsolja. Nem
állt a feje tetejére a világ egy kissé? Van itt azért némi hasonlóság a két
terület között, mert ugyanaz történik egy ehetetlen ételt kínáló étteremmel és
sorozatos unalmat biztosító koncertekkel szolgáló zenészekkel: csak idő kérdése,
és elvesztik az emberek érdeklődését, és nem csak azért, mert semmi sem tarthat
örökké
2. A hatásos csapatmunka
mindennél fontosabb
Partik
és társasági események alkalmával ebben az étteremben a pincérek, szakácsok, és
mindenki olyan olajozott gépezetként működnek, ami biztosítja, hogy a vendégek
elégedettek legyenek és jól érezzék magukat. Azonban a buli végeztével, amikor
az utolsó vendég is hazament, a munkának nincs vége, mert ez a csapat még előkészíti
a következő napot, és segítenek egymásnak, hogy minél
hamarabb végezzenek. Ez egyértelműen olyasmi, ami újra és újra lenyűgöz,
valahányszor része lehetek ennek a gépezetnek. Nem tudom, hogy ezt a
mentalitást az ember tanulja, vagy az ilyen extrém lefoglaltságú
vendéglátóipari egység követeli meg ezt a fajta gondolkodást, de valahogy
ösztönösen érzik, hogy ha szándékosan keresztbetesznek egymásnak, az semmi
máshoz nem vezethet, csak bajhoz és szerencsétlenséghez (talán nem azonnal, de
hosszútávon és/vagy hosszantartó bajt és szerencsétlenséget okoz).
Van is egy vicc
erről, amikor az egyszeri pincért megkérdezi a barátja, hogy elmennek-e este
együtt a városba péntek este szórakozni:
- Szóval...
Elmegyünk ma este bulizni?
- Nem
tudom, 16:00-kor kezdődik a műszakom.
- És mikor
lesz vége a műszakodnak?
-
Vége? Az meg mi?
Nincs
olyan, hogy ekkor meg ekkor lesz vége a műszaknak: a munka akkor tekinthető
elvégzettnek, ha az el van végezve.
Zenészeknél
a csapatmunka (még legjobb esetekben is) csak a koncert záró akkordjáig tart,
és még akkor is valahol a saját hasznukat keresik mindenáron – sokszor nem
figyelve arra, hogy ezzel egy másik zenészkollégának mennyit árthatnak. Talán
nincs igazam (már említettem, hogy nem mondom, hogy amit állítok, az mind
maradéktalanul és megcáfolhatatlanul igaz, de bizonyos értelemben mindenkinek
és senkinek sincs igaza). A zenészek ezt versengésnek hívják, ami rendben is
van, amíg két együttes verseng egymással, de véleményem szerint, ha ez a
versengés átterjed az adott együttes tagjaira és elkezdenek egymással
versengeni (pl. azért, hogy kinek legyen igaza), az egészen egyszerűen
értelmetlen és roppant idióta. Szándékosan akadállyá válni a zenészkollégád
útjában teljesen ugyanaz és ugyanazt eredményezi, mint amikor egy pincér eldönti,
hogy kiszáll a csapatmunkából és a saját hasznát keresi el keresni a többiek
kárára. Zenészek és énekesek ezt nem azért csinálják, mert rossz emberek, vagy
mert gonoszak, hanem egyszeráen azért, mert szentül hiszik, hogy a saját
elképzelésük az adott műről és az együttes sorsáról egyedül üdvözítő és
megingathatatlan, és ettől aztán fogalmuk sincs arról, hogy kéne embermódjára
viselkedni. Az ember (és ez mindenkire vonatkozik, zenészre, nem-zenészre
egyaránt) általában nem gondolkodik hosszútávú megoldásokban – ilyen az emberi
természet. Valamilyen oknál fogga sokkal boldogabbak a pillanatnyi
megoldásokkal, és önzőségük hosszútávon nyomorúságot, keserűséget és magányt
hoz az életükbe. A pillanatnyi gyönyörre szavaznak, mert a hosszútávú és tartós
megoldások áldozatokkal járnak, és mivel ezek az áldozatok nem forgathatók
vissza haszonba azonnal, és mivel az ember alapjában véve türelmetlen, alapból
nem vállalja annak a kockázatát, hogy kiadjon a kezéből valami biztosat egy
talánért cserébe (aminek megkapása beláthatatlan időn belül
következik be).
NB: Kedves Énekesek, nagyon rossz hírem van a
számotokra... Énekesként vállalnunk kell ezt a kockázatot, és szükségszerű
meghozni ezeket az apróbb (néha akár sokkal nagyobb) áldozatokat, ha szeretnéd
a dolgodat jól csinálni. Van jó hírem is: akármekkora az áldozat, mindig
megéri, és az eredmény, amit kapsz cserébe, maradandó lesz és az egész életedre
ki fog tartani (ha elég okos vagy).
3. Ha az ügyfél boldog, mi is
boldogok vagyunk
Ez
nagyon hasonló a lista első pontjához, de ez valójában inkább kiemeli azt, hogy
a közönség kiszolgálása sokkal fontosabb, mint a szakmai elégedettségünk.
Gondolj csak bele: ha boldoggá tetted a közönségedet, az bizony jobb érzés,
mint a szakmai kielégülés. A pozitív visszajelzések és pozitív érzések legalább
olyan fontosak a vendéglátóipar dolgozóinak, mint neked, a zenésznek és/vagy
énekesnek. Sokakat hallok arra panaszkodni, hogy mennyire lehetetlen megélni
zenéből (nem elhanyagolandó tény, hogy a középkori viszonyokhoz képest, amikor
a zenészek a társadalom számkivetettjei voltak, és büntetlenül meg lehetett
őket ölni, most már örülhetünk, hogy emberszámba vesznek bennünket). Nos, ez
csak azért van, mert tudod, hogy mi tenné boldoggá a közönségedet, de
egyszerűen nem akarod kielégíteni a szükségletét. Persze, hogy nem fogják
végigülni az elborult agyú interpretációidat, ha nem hozod őket hangulatba
hozzá. Olyan ez, mint a szex előjáték nélkül: a quickie nagyon izgalmas és
élvezetes tud lenni egyszer-egyszer, de csupán quickiekkel traktálni a
partneredet vagy egyéjszakás kalandokra szakosodás szét fogja szedni az érzelmi
életedet. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha úgy tálalod a perverz ötleteidet, hogy
az emészthető és izgató legyen, akkor még az elborult ötleteidet is zabálni
fogja a közönséged – legyen szó párkapcsolatról, vagy koncertközönségről. Csak
megfelelő kontextusba kell helyezned és egyértelműen kell kommunikálnod.
Ezen
a listán túl, van itt valaki, akinek a cikkét szeretném kiemelni: szerinte,
hogyha megváltoztatjuk a gondolkodásmódunkat a koncert és zenei koncepciók
tekintetében, akkor az újabb generációkat is képesek leszünk elcsábítani
klasszikus zenei koncertekre. A Facebook-on is megosztottam ezt a cikket azzal
a felkiáltással, hogy szentül hiszem, hogyha egyvalaki elkezd máshogy
gondolkodni és hangot ad a véleményének, akkor a dolgok jó irányba is
elindulhatnak (tulajdonképpen ez az elképzelés az egyik alapja annak, amiért
ezt a blogot írom amellett, hogy reménytelen exhibicionista vagyok – ahogy minden
előadóművész). Van szerencsém ismerni a cikk íróját, Brendan Jan Walsht, óraadó
volt a Fontys Conservatoriumban a mester éveim alatt, Kulturális vállalkozási
alapismeretek tanított nekünk (Cultural
entrepreneurship). Őszintén szólva, semmi kedvem nem volt bejárni az
órájára, és nagyon jó okom volt rá: azok, akik előtte vállalkozási ismereteket
próbáltak meg tanítani a konziban (noha az iskola elég innovatív ilyen
tekintetben, valahogy sosem a jó előadókat és tanárokat hívta meg), az mindig
balul sült el, és többet tudtam egy vállalkozás menedzseléséről a szüleim
nyomdája révén, mint akik ezt tanítani szerették volna nekem. Egyszóval, minden
okom megvolt, hogy azt feltételezzem, Brendan sem lesz sokkal különb az
elődeihez képest, de tévedtem. Talán a legemlékezetesebb benyögése az volt,
amikor megjegyezte, hogy egyébként a legnagyobb potenciális fenyegetés az
előttünk lévő zenész generációnak mi magunk vagyunk, az új generáció. Némán
ünnepeltem magamban, hogy végre valaki, hogy kimondja a tényeket és rámutat az
egyértelműre, és ezzel a kijelentésével (az én szememben legalábbis) előlépett
a szórakoztató előadó tanárból egy olyan előadóvá, akire érdemes odafigyelni.
Száz szónak is egy a vége, íme az említett cikk (amit ajánlok mindenkinek
elolvasásra): Classical Music is dead... Long live Classical Music!
NB: A cikkben leginkább a legutóbbi időszak azon
kezdeményezéseit emeli ki, amik megpróbálták a klasszikus zenét eladható
árucikké alakítani azáltal, hogy szokatlan helyszíneket választottak, vagy új
környezetbe tették a egészet (pl. bulik, amiken klasszikus zenére lehet rázni a
rongyot, vagy egy szokatlan helyszín megválasztása), ami (szerintem legalábbis)
egy jó módja annak, hogy rámutassunk, változásra van szükségünk, de megjegyzem,
hogy teljesen addig, amíg a hozzáállásunk nem változik, az egyik ilyen esemény
hozta eredmények (legyen az jó, vagy rossz) egyike sem lesz hosszútávon
tartható.