Legyen benned mersz! (2. rész)

Az előző bejegyzésemben már olvashattad a „vallomásomat” arról, hogy legyen benned mersz. Amikor kicsi voltam, sokkal bátrabb és bevállalósabb voltam, mint most, és most is azon dolgozok, hogy visszakerüljek abban a félelem-érzet nélküli állapotba, amikor nem foglalkoztam azzal, hogy az emberek mit fognak rólam gondolni, csak azt tettem, ami éppen jól esett. Még mindig folyamatosan változok, ezt most is érzem, és ez a folyamatos változás olyan intenzív, hogy merem állítani, már nem ugyanaz vagyok, aki egy hónappal ezelőtt voltam.

De merésznek lenni nem csak azt jelenti, hogy elég bátor vagy ahhoz, hogy kihasználod az élet adta lehetőségeket – ez csak az első lépés az igazi merszig. A második lépés az, amikor magad kreálod a kihasználandó lehetőségeket. A harmadik lépés pedig az, hogy már nem érdekel, hogy mások mit gondolnak rólad, nem csak azelőtt, hogy valami (mások szerint) őrültséget csinálnál, de utána sem, hogy megcsináltad azt a bizonyos őrültséget (és még évekkel később sincs benned egy cseppnyi megbánás sem). Természetesen a társadalom, és a külvilág, és mindenki, aki szereti használni azt a jelzőt, hogy „normális” gyűlölni fog és megvetni, és állandóan a nyelvükön leszel, kibeszélnek majd a hátad mögött, de minél több embert hozol ki a sodrából és minél több ellenséget szerzel, annál biztosabb lehetsz benne, hogy valamit nagyon jól csinálsz, és jó úton haladsz affelé, hogy a szabaddá válj, és hogy igazán merész lehess.

Képesnek lenni arra, hogy vállaljuk a döntéseinkért és tetteinkért a teljes felelősséget azt jelenti, hogy felvállalod sajátmagad úgy, ahogy vagy, és hogy szabad vagy saját magad elítélésétől, ami talán a leglényegesebb részlete annak a fejlődésnek, ami során az ember igazán megismeri önmagát. Néha csak be akarunk olvadni, hogy ne lógjunk ki olyan nagyon a tömegből – mindezt csupán azért, hogy lehető legkevesebb konfliktusunk legyen (másokkal, vagy éppenséggel önmagunkkal).

Legyen benned mersz... Ki gondolná, hogy addig kilélegezni, amíg egy csepp szufla sem marad az ember tüdejében legalább olyan nagy kihívás, mint szembenézni önmagunkkal? Mindenki (énekesek is) visszafogja a levegőjét egy kicsit, és éneklésnél úgy kezeljük sokszor a belégzést, mint valami természetfeleletti dolgot, de ahogy már azt említettem, a légzés tulajdonképpen nem több a túlélés egyik vegetatív eszközénél. Magától működik, és akármilyen módon való tudatos beavatkozás a légzésre csupán hangproblémákhoz vezethet. Ha abban a hiszemben vagy, hogy a levegő egy ártalmatlan elem, csak nézz meg egy fát, amit a szél csavart ki:

Ijesztő, ugye? Mit gondolsz, hogy a manipulált, kinyomott levegő a tüdődből mit fog tenni hosszútávon a hangszálaiddal? Ha a levegőt nem kiengeded a természetes útján, hanem erőből kinyomod, a simahasizom segítségével (aminek alap esetben csak követnie kéne a rekeszizom mozgását), akkor előbb csak berekedsz, de hogyha folytatod, igen komoly hangszervi problémákat is okozhatsz magadnak (hangszalagcsomók, hangszalag ciszta, gégegyulladás, hangszálgyulladás, etc.). Bízz meg a testedben, mert a tested jobban tudja, mint te (vagyis pontosabban: a tested jobban tudja, mint az agyad), és a tested azt is tudja, hogy kell működnie, csak egyszerűen el kell engedned a tudatos kontrolt felette amikor énekelsz vagy beszélsz.

Érdekes azonban, hogy minden éneklés közben jelentkező vokális probléma valójában beszéd közben is jelen van, csak annyira nem szembetűnő. Ha belegondolsz, ez végülis egyértelmű: egy videón is többet látni, ha lelassítjuk a felvételt, és ugye az éneklés lelassított beszéd. Na jó, nem kell megijedni! A tested mindenképpen jobban tudja, mint te, szóval csak annyit kell tenned, hogy megszabadulsz a téged gúzsba kötő félelmeidtől, és merészen nekivágsz, és legyen benned mersz!

És most, hogy mégse olyan borúsan fejezzem be ezt a bejegyzést, elvégre ez egy inspiráló, és lelkesítő beszéd akart lenni, és mert szeretném, hogy egy mosollyal az arcodon fejezd be ennek a bejegyzésnek az olvasását, tessék egy inspiratív-vicces kép Timről: