Legyen benned mersz! (1. rész)

Valami igen nagyon különleges történt velem 2013 nyarán, amikor Finnországban voltam.

 

2013 januárjában a Régi zenei tanszék egyik mesterkurzusán vettem részt, ahol Evelyn Tubb volt a meghívott tanár, és a kurzus után felvetette, hogy talán hasznos lenne számomra, ha még azon a nyáron ellátogatnék arra a régizenei nyári kurzusra Finnországban, ahol őmaga is tanít, így aztán bevettem a mester tanulmányaim költségvetésébe, jelentkeztem és el is fogadták a jelentkezésemet. El is mentem, noha a józanész azt súgta, hogy ez nem éppen a legjobb döntés: az első mester évem végére igen komoly anyagi problémáim adódtak (komolyabbak, mint egy diáknak általában; több hónapos elmaradásom volt a lakbérrel és a tandíj részletfizetésével), és ugyan halálra kellett volna melóznom magam a nyáron, azt az egy hetet is beleértve, amit végül Finnországban töltöttem ezen a nyári kurzuson (Sastamala Gregoriana), mégis elmentem, és ez a döntésem sorsfordítónak bizonyult (ezen a héten igyekeztem inkább zenész és énekes akartam lenni, így eldöntöttem, hogy magasról teszek az anyagi problémáimra). Végül, a családom hathatós segítségével, eljutottam Karkkuba (szerencsére a nyári kurzus tandíját kifizethettem a mester tanulmányaim költségvetéséből – Tilburgban a mester minden mesterhallgató, tanszaktól függően rendelkezik egy pénzösszeggel, amit a zenei tanulmányaira fordíthat, de csakis órákat vehet belőle, útiköltségre nem költheti), és aztán – összevetve azzal, hogy hogyan is viselkedtem 2014 nyarán ugyanezen a kurzuson – úgy szaladgáltam fel-alá, mint egy mérgezett egér: workshopról mesterkurzusra, mesterkurzusról gyakorolni, gyakorlásból workshopra, és esküszöm, hogy igyekeztem az étkezéseket is megtartani (nem volt egy könnyű feladat). Kipróbáltam a szaunát is, de nem igazán jött akkor be (ebben az évben rájöttem, hogy ha utána nem úszol egyet a közeli tóban – ha lehet, meztelenül – akkor semmi értelme a párás melegben pácolódni), és ugyanolyan stresszesnek éreztem az egészet, mintha a konziban lennék. Komolyan azt gondoltam, hogy együtt lógni a többiekkel, és kicsit szocializálódni puszta időpocsékolás, és amúgysem lógni jöttem el erre a nyári kurzusra, hanem azért, hogy minél több tudást magamba szívjak. Most már tudom, hogy túlzásba vittem a tudás hajaszolását, és ugyanakkor pont a tudásvágyam akadályozott meg abban, hogy élvezzem azt a mesés környezetet, ahol voltunk, nem beszélve arról, hogy megismerjem a kurzus többi résztvevőit, akik a világ minden tájáról jöttek (Japánból, Svájcból, Angliából, Svédországból, Izraelből, és még sorolhatnám). Persze, hogy beszéltem velük, de nem figyeltem oda rájuk eléggé (holott megérdemelték volna), és pontosan azért, mert volt egy megoldatlan és súlyos problémám saját magammal. Nyugtalan voltam, nyüzsögtem egyfolytában, és saját magamat stresszeltem azzal, hogy kiváló eredményeket felmutatva, kivívjam mindegyik tanár elismerését (Hmmm... mekkora marha voltam...)

Mégis, valamilyen csoda folytán, sikerült jól szerepelnem a kurzust záró koncerten. Sok idő óta először éreztem először, hogy a színpad teljes mértékben enyém, szószerint felszántom az előadásommal, és jó kapcsolatom van a zenészekkel (Corina Martival, a furulyással, Anna-Maaria Oramoval, a csemballistával és a barokkcsellista Louna Hosiaval), akikkel együtt a szóló kantátámat előadtam, és ennek tetejébe még inspiráltuk is egymást az előadás alatt (Pepusch: When Love’s soft passion c. szólókantátáját énekeltem, amit a szerző continuora, szoprán hangra és altfurulyára írt). A koncert után annyi dícséretet kaptam a többiektől és olyanokat, amiket legmerészebb álmomban sem mertem elképzelni (mostanság már egyre többet kapok ezekből, és ezért nagyon hálás vagyok). Mindennek tetejébe, Evelyn Tubb azt mondta nekem, hogy ugyan nem csináltam mindent úgy, ahogy megbeszéltük a főpróbán, jó volt, amit csináltam (és egy ilyen dícséretet hallani valakitől, akit mélyen tisztelsz, felbecsülhetetlen), de hozzátette, hogy komolyan el kell kezdenem dolgoznom a technikámon és a légzésemen, hogy megfelelő támaszt nyújtsak, és technikai hátteret a művészi elképzeléseimnek. És kimondta a kulcsmondatot is: meg kell találnod az énekest magadban (sosem mondta ezt nekem senki... sosem feltételezte még senki sem rólam, hogy van bennem egy énekes...) Az egész hét szépen lassan kezdett összeállni bennem, és a mesébe illő környezet bűbájt bocsátott rám, s felocsúdtam a túlontúl kapzsivá vált tudásvágyam szőtte rémálomból. Az utolsó pár óra, amit a tónál töltöttem Karkkuban felnyitotta a szememet. Gyerek módjára bőgtem végig az autóutat az állomásig, és az állomástól egészen Tampere repteréig (azt hiszem, eléggé megleptem ezzel Hannah Graeffe-t, aki kivitt Karkku vasútállomására). Ezután az érzelem-cunami után, egy nap elteltével megértettem: újjászülettem Karkkuban a Sastamala Gregoriana egy hete alatt. Visszautaztam Budapestre, ahol maradtam egy pár napot, hogy Alexander technika foglalkozásokon vegy részt Magyari Beck Annánál, és vele párhuzamosan Cserjési Kingától énekórákat vegyek, és azt vettem észre, hogy minden sokkal jobban megy. Sokkal inkább tudatába kerültem, hogy mi történik a testemben: néha már szinte őrjítő volt, ahogy egészen pontosan meg tudtam állapítani melyik izomcsoport húzódik össze görcsösen – és ez a képesség csak erősödött azóta. Ez ugyanakkor az az időszak is, amikor már sokkal tudatosabban fordultam a hangommal való kísérletezés felé, és sokkal inkább játszani a lehetőségekkel és a határokkal. Igazán fel akartam már deríteni a hangi adottságaim lehetőségeit és teljes területét. Nem tudom, hogy egészen pontosan mi változott meg bennem, de határozottan nem az voltam Karkku után, mint aki előtte voltam.

Fáradhatatlanul kerestem és kutattam az énekes után magamban, és ezzel együtt az igazi hangom után. Nem voltam többé kíváncsi a hangra, amit elképzeltem magamnak, sokkal inkább kíváncsi lettem arra, hogy milyen a hangom valójában, minden manipuláció nélkül. Később kiderült számomra, hogy ez a törekvésem az események valóságos lavináját indította el az életemben, és most itt vagyok ezt a bejegyzést írom (illetve fordítom), arra buzdítva téged, kedves olvasóm, hogy legyen benned mersz. Persze, most átugrok egy rakás dolgot, ami történt velem, de ha nekem szegeznéd a kérdést, hogy „Jesszus, mi a csuda történt veled az elmúlt hónapokban?”, akkor arra halvány mosollyal az arcomon csak ennyit mondanék: „Az élet történt”.