In memoriam Joe Cocker (1944-2014)

Nyugodjék békében Joe Cocker. Kicsi gyerekként a dalait hallgattam. Mindenki más a korosztályomban Papp Ritát vagy Mikimanót hallgatott, de én az ő dalait hallgattam; a szüleimnek megvolt kazettán a Best of collection 1993-ból, és korábbról a Night calls (1990) c. albuma. Akkor még egy szót sem értettem az angol dalszövegből, fogalmam sem volt, hogy miről is szól az Unchain my heart vagy a You can leave your hat on, de telitorokból énekeltem vele valami halandzsát.

Még mindig inspirálólag hat rám a művészete, és számomra Joe Cocker a bizonyíték arra, hogy nem kell minden áron szépen énekelni ahhoz, hogy megbabonázd a közönséget. Ez a rekedt hangú, szenvedélyes énekes mindvégig a szövegnél maradt, amit énekelt, és a zenei szépséget öntudatlanul is feláldozta a szövegszerűség oltárán. Már csak azt bánom, hogy élőben már soha nem hallhatom, pedig rajta volt a listámon.

Az emberiség elvesztett egy melegszívű, különleges és kiváló előadóművészt. Most, hogy megtudtam, hogy a rákkal küzdött élete utolsó éveiben, értelmet nyert az egyik kedvenc Joe Cocker számom szövege, a Hymn for my Soul-é, éppen ezért hadd tisztelegjen előtted ez a dal:

Legyen benned mersz! (1. rész)

Valami igen nagyon különleges történt velem 2013 nyarán, amikor Finnországban voltam.

 

2013 januárjában a Régi zenei tanszék egyik mesterkurzusán vettem részt, ahol Evelyn Tubb volt a meghívott tanár, és a kurzus után felvetette, hogy talán hasznos lenne számomra, ha még azon a nyáron ellátogatnék arra a régizenei nyári kurzusra Finnországban, ahol őmaga is tanít, így aztán bevettem a mester tanulmányaim költségvetésébe, jelentkeztem és el is fogadták a jelentkezésemet. El is mentem, noha a józanész azt súgta, hogy ez nem éppen a legjobb döntés: az első mester évem végére igen komoly anyagi problémáim adódtak (komolyabbak, mint egy diáknak általában; több hónapos elmaradásom volt a lakbérrel és a tandíj részletfizetésével), és ugyan halálra kellett volna melóznom magam a nyáron, azt az egy hetet is beleértve, amit végül Finnországban töltöttem ezen a nyári kurzuson (Sastamala Gregoriana), mégis elmentem, és ez a döntésem sorsfordítónak bizonyult (ezen a héten igyekeztem inkább zenész és énekes akartam lenni, így eldöntöttem, hogy magasról teszek az anyagi problémáimra). Végül, a családom hathatós segítségével, eljutottam Karkkuba (szerencsére a nyári kurzus tandíját kifizethettem a mester tanulmányaim költségvetéséből – Tilburgban a mester minden mesterhallgató, tanszaktól függően rendelkezik egy pénzösszeggel, amit a zenei tanulmányaira fordíthat, de csakis órákat vehet belőle, útiköltségre nem költheti), és aztán – összevetve azzal, hogy hogyan is viselkedtem 2014 nyarán ugyanezen a kurzuson – úgy szaladgáltam fel-alá, mint egy mérgezett egér: workshopról mesterkurzusra, mesterkurzusról gyakorolni, gyakorlásból workshopra, és esküszöm, hogy igyekeztem az étkezéseket is megtartani (nem volt egy könnyű feladat). Kipróbáltam a szaunát is, de nem igazán jött akkor be (ebben az évben rájöttem, hogy ha utána nem úszol egyet a közeli tóban – ha lehet, meztelenül – akkor semmi értelme a párás melegben pácolódni), és ugyanolyan stresszesnek éreztem az egészet, mintha a konziban lennék. Komolyan azt gondoltam, hogy együtt lógni a többiekkel, és kicsit szocializálódni puszta időpocsékolás, és amúgysem lógni jöttem el erre a nyári kurzusra, hanem azért, hogy minél több tudást magamba szívjak. Most már tudom, hogy túlzásba vittem a tudás hajaszolását, és ugyanakkor pont a tudásvágyam akadályozott meg abban, hogy élvezzem azt a mesés környezetet, ahol voltunk, nem beszélve arról, hogy megismerjem a kurzus többi résztvevőit, akik a világ minden tájáról jöttek (Japánból, Svájcból, Angliából, Svédországból, Izraelből, és még sorolhatnám). Persze, hogy beszéltem velük, de nem figyeltem oda rájuk eléggé (holott megérdemelték volna), és pontosan azért, mert volt egy megoldatlan és súlyos problémám saját magammal. Nyugtalan voltam, nyüzsögtem egyfolytában, és saját magamat stresszeltem azzal, hogy kiváló eredményeket felmutatva, kivívjam mindegyik tanár elismerését (Hmmm... mekkora marha voltam...)

Mégis, valamilyen csoda folytán, sikerült jól szerepelnem a kurzust záró koncerten. Sok idő óta először éreztem először, hogy a színpad teljes mértékben enyém, szószerint felszántom az előadásommal, és jó kapcsolatom van a zenészekkel (Corina Martival, a furulyással, Anna-Maaria Oramoval, a csemballistával és a barokkcsellista Louna Hosiaval), akikkel együtt a szóló kantátámat előadtam, és ennek tetejébe még inspiráltuk is egymást az előadás alatt (Pepusch: When Love’s soft passion c. szólókantátáját énekeltem, amit a szerző continuora, szoprán hangra és altfurulyára írt). A koncert után annyi dícséretet kaptam a többiektől és olyanokat, amiket legmerészebb álmomban sem mertem elképzelni (mostanság már egyre többet kapok ezekből, és ezért nagyon hálás vagyok). Mindennek tetejébe, Evelyn Tubb azt mondta nekem, hogy ugyan nem csináltam mindent úgy, ahogy megbeszéltük a főpróbán, jó volt, amit csináltam (és egy ilyen dícséretet hallani valakitől, akit mélyen tisztelsz, felbecsülhetetlen), de hozzátette, hogy komolyan el kell kezdenem dolgoznom a technikámon és a légzésemen, hogy megfelelő támaszt nyújtsak, és technikai hátteret a művészi elképzeléseimnek. És kimondta a kulcsmondatot is: meg kell találnod az énekest magadban (sosem mondta ezt nekem senki... sosem feltételezte még senki sem rólam, hogy van bennem egy énekes...) Az egész hét szépen lassan kezdett összeállni bennem, és a mesébe illő környezet bűbájt bocsátott rám, s felocsúdtam a túlontúl kapzsivá vált tudásvágyam szőtte rémálomból. Az utolsó pár óra, amit a tónál töltöttem Karkkuban felnyitotta a szememet. Gyerek módjára bőgtem végig az autóutat az állomásig, és az állomástól egészen Tampere repteréig (azt hiszem, eléggé megleptem ezzel Hannah Graeffe-t, aki kivitt Karkku vasútállomására). Ezután az érzelem-cunami után, egy nap elteltével megértettem: újjászülettem Karkkuban a Sastamala Gregoriana egy hete alatt. Visszautaztam Budapestre, ahol maradtam egy pár napot, hogy Alexander technika foglalkozásokon vegy részt Magyari Beck Annánál, és vele párhuzamosan Cserjési Kingától énekórákat vegyek, és azt vettem észre, hogy minden sokkal jobban megy. Sokkal inkább tudatába kerültem, hogy mi történik a testemben: néha már szinte őrjítő volt, ahogy egészen pontosan meg tudtam állapítani melyik izomcsoport húzódik össze görcsösen – és ez a képesség csak erősödött azóta. Ez ugyanakkor az az időszak is, amikor már sokkal tudatosabban fordultam a hangommal való kísérletezés felé, és sokkal inkább játszani a lehetőségekkel és a határokkal. Igazán fel akartam már deríteni a hangi adottságaim lehetőségeit és teljes területét. Nem tudom, hogy egészen pontosan mi változott meg bennem, de határozottan nem az voltam Karkku után, mint aki előtte voltam.

Fáradhatatlanul kerestem és kutattam az énekes után magamban, és ezzel együtt az igazi hangom után. Nem voltam többé kíváncsi a hangra, amit elképzeltem magamnak, sokkal inkább kíváncsi lettem arra, hogy milyen a hangom valójában, minden manipuláció nélkül. Később kiderült számomra, hogy ez a törekvésem az események valóságos lavináját indította el az életemben, és most itt vagyok ezt a bejegyzést írom (illetve fordítom), arra buzdítva téged, kedves olvasóm, hogy legyen benned mersz. Persze, most átugrok egy rakás dolgot, ami történt velem, de ha nekem szegeznéd a kérdést, hogy „Jesszus, mi a csuda történt veled az elmúlt hónapokban?”, akkor arra halvány mosollyal az arcomon csak ennyit mondanék: „Az élet történt”.

Tanárok és mentorok

Lassan már több, mint 10 évnyi magánénekóra van a hátam mögött, vagy pontosabban fogalmazva: lassan több mint 10 éve volt, hogy az első magánénektanárhoz kerültem, és az alábbiakban szeretném mindazokat, akik valaha tanítottak, és azt is, hogy mi mindent tanultam tőlük.

Feichter Erzsébet

Életem első magánénektanárnője a Bartók Béla Zeneiskolában, Békéscsabán. Két gondtalan évig voltam a növendéke és rengeteg antik olasz áriát tanultam nála. Ez volt az a bizonyos időszak is, amikor amellett döntöttem, hogy énekes leszek, ahelyett, hogy olyan szakmát válasszak, ami jól fizető állást biztosítana számomra – szép munka, Johanna... én és az én zseniális ötleteim...

Oláh Zsolt

Három évig jártam hozzá magánénekórákra Budapesten, és ő volt az, aki megtanította nekem, hogy milyen fontos az, hogy a szöveg, amit énekelsz, érthető legyen, és ő volt az első, aki (minden rosszindulat és agresszió nélkül) rámüvöltött: Nyisd ki a szád!! És nem utolsó sorban, nálánál édesebb baritonja nincs senkinek, és a hangja olyan kellemes és simogató, amilyen csak egy cselló lehet.

Hajnal Ildikó

Főtárgytanárom (a Régi zenei tanszéken, Tilburgban) és magánénektanárom azon 6 év alatt, amit a Fontys Conservatoriumban eltöltöttem. Igen, egy magyar hölgy, aki már jóideje Hollandiában él, lakik és tevékenykedik, és nem kevésbé fantasztikus énektanár, énekesnő és zenész. Rengeteg dolgot tanított nekem, és mindig hálás leszek neki azért, amit értem tett az évek során, amíg a keze alatt tartott. Megtanította, hogy milyen fontos is az, hogy tudd, mi folyik a testedben éneklés közben (rengeteg anatómiai ismeretet köszönhetek neki, noha attól tartok olyan behatóan sosem fogom ismerni az emberi test anatómiáját, mint ő), és hogy tisztában legyek a testemmel, hogy jó kapcsolatom legyen vele. Ugyancsak ő buzdított arra, hogy megtaláljam a saját utamat, és nagy szerepet játszott abban, hogy azzá lettem, aki most vagyok (akár elismeri, akár nem, ez vitathatatlanul így van). Ugyancsak ő volt az, aki megismertetett a Szamosi Lajos-féle szabad éneklés útjának szemléletmódjával.

Peggy Hegeman

A mesterképzés két éve során vettem Peggytől énekórákat, és elsősorban a klasszikus műveket és könnyűzenét énekeltem nála (kicsi twang, kicsi belting – oh, hogy én ezeket mennyire élveztem! Egy kis Gershwin, egy kis Cole Porter...). Megtanított arra, hogy meghozzam a saját döntéseimet, és hogy azokhoz a döntésekhez ragaszkodjak, és két fantasztikus mondatot is adott útravalónak egész hátralevő pályámra:

1. Az éneklés a levegőt mozgatja, nem téglákat.
2. Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!

Valahányszor mosolyogva ezt mondta az óráim elején „Akkor zajongjunk egy kicsit!”, azonnal tudtam, hogy valami igazán muris fog jönni. Azt is megtanította nekem, milyen fontos az, hogy ne törjem meg azáltal a zene megállíthatatlan folyamát, hogy minden hangra ugyanolyan hangsúlyt fektetek (avagy, ahogy ő mondta: ne rázz kezet minden egyes hanggal). Arra bátorított, hogy maradjak nyitott minden bejövő információra az énekléssel kapcsolatban, és hogy a tudásvágyamnak semmi se szabjon határt, akármiről legyen szó: különböző énektechnikák, megközelítések, metódusok, módszerek, filozófiák, stb. – és végül, ha minden információt úgymond feldolgoztam, válasszam ki azokat, amik hasznosnak is bizonyulnak a gyakorlatban.

Cserjési Kinga

Az első, teljes mértékben Szamosi-féle megközelítés-szerinti énekóráimat tőle vettem, és ő volt az első énektanár eddigi életem során, aki egy pár kör énekgyakorlat után megkérdezte: na milyen? És nem szűnt meg a mai napig ezt és ehhez hasonló, önelemzésre irányuló kérdéseit feltenni, és mindez arra késztetett és késztet a mai napig is, hogy elemezzem, és figyeljem magam gyakorlás közben mindenféle bírálat nélkül (és ez tökéletsen kiegészíti mindazt, amit valaha az Alexander Technika foglalkozásokon tanultam és hallottam, plusz az Ildikótól tanultakat is sokkal könnyebb volt aztán már megértenem, hogy hogyan is értette azt, hogy figyeljek oda a saját testem jelzéseire, hogy mi is történik itt belül éneklés közben). Szépen lassan rákaptam arra, hogy dolgozzak önmagamon, hogyan használjam a kreativitásomat, intellektusomat és az intelligenciámat a fejlődés során. Ugyanakkor arra is ráébresztett, hogy az intelligenciám és az elemzésre való hajlamom és természetes készségem egyáltalán nem átok, ha a megfelelő helyen és időben használom: ugyanis, ha az intellektusod és az intelligenciád azt a munkát végzi, amit kell és nem többet, az rengeteget tud segíteni a fejlődésedben. Csak őrízd meg a nyugalmad, és hagyd, hogy a tested különböző részei, alkotóelemei (izmok, szervek, stb.) a megfelelő mennyiségű és fajtájú munkát végezzék el, és akkor a személyiséged (akármilyen típus is legyél) effektíven lesz a hasznodra, és nem munkamániás módjára agyonhajszolja magát.

Heent Prins

A legaranyosabb és legnyugodtabb idős hölgy, akivel valaha is találkoztam, Hágában él, és Kingát is tanította. Heent magától Szamosi Lajostól vett még régesrég órákat Bécsben, és egyelőre az ő keze alatt folytatom a szabad éneklés útjának megismerését. Már számtalanszor mutatta meg nekem, hogy az éneklés olyan egyszerű dolog, mint a légzés, hogy csak nyitottnak kell maradnod, figyelmesen kell fülelned, kinyitnod a szád, és lélegezned. Nem levegőt venni, mert ez azt feltételezi, hogy a belégzés az éneklés egy előkészítő fázisa, holott a légzés maga nem más, mint egy természetes vegetatív funkció (ez a gondolat kiegészíti a Peggytől tanult „Ne végy annyi levegőt, ami egész hétre is elegendő lenne!”-mondatot). A tudatos kontrolról való lemondás, és hagyni, hogy tudatalattid (vagy pontosabban a tested) tegye a dolgát, egy nagy kockázatnak tűnik, pedig „A tested jobban tudja” (Szamosi Edvin), szóval ha hagyjuk a testünket végezni a saját dolgát, akár hasznot is húzhatunk természetes, Istenadta bölcsességéből. Kimondhatatlanul félelmetes vállalkozás, de minden szempontból megéri megpróbálkozni vele.