Lélegezd szabaddá magad – A szabad éneklés Szamosi-féle szemléletmódja

Egy korábbi bejegyzésemben már említést tettem Szamosi Lajosról, sőt idéztem is már tőle azzal kapcsolatban, hogy a szabad elme és a szabad hang mennyire velősen összefügg.

Az éneklés szabadsága (az én és még mások szerény véleménye szerint is) a kilégzés szabadságából eredeztethető. Ha a légzésed nem szabad, akkor az énekhangod sem lehet az, mert az éneklés alapjában véve lelassított beszéd különböző, rendszerbe szedett hangmagasságokon a saját ambituson belül, akár ritmussal ill. lüktetéssel vagy nélkülük – ez utóbbi nagyban függ a stílussal, amiben a mű íródott. Az is igaz, hogy légzés nélkül nem tudunk beszélni, sem akármilyen hangot kiadni. A tény, hogy váltogatjuk a hangmagasságokat ebben a speciális lelassított beszédben, és hogy ez rendszerbe állva dallammá válik, az csakis a zeneszerző zsenijének köszönhető és/vagy az előadó muzikalitásának, de legyen az dallamos vagy sem, az éneklés még mindig csakis kilégzés és semmi több. Könnyű menetnek hangzik, ugye? Hát, el kell mindenkit keserítenem, egyáltalán nem az, de csakis azért, mert megnehezítjük a saját dolgunkat.

Mielőtt még folytatnám ezt a gondolatmentet, hadd idézzek F. M. Alexandertől: 

„Mindent, legyen az fizikai, mentális vagy spirituális, izomtónusra fordítasz le”

De honnan is jön ez az izomtónus (meg kell jegyeznem, hogy az eredeti angol a muscular tension kifejezést használja, ami izom feszültségét jelenti)? Hogyan jelentkezik ez a feszültség a testünkben? Nos, annak érdekében, hogy az izmaink megfelően működjenek, megfelelő oxigén ellátásra van szükség, amit az egyik legalapabb vegatatív funkciónk, a légzés biztosít. Nem kell gondolkodnod a légzéseden, mint ahogy arra sem kell gondolatokat pazarolnod, hogy dobogjon a szíved, csak egyszerűen csinálod. Na már most... valahányszor történik velünk valami (legyen az váratlan vagy kiszámított, jó vagy rossz), a légzésünk automatikusan reagál rá és legtöbbször megáll egy pillanatra. Emlékszel, amikor gyerekkorodban bújócskáztál a többi gyerekkel? Talán emlékszel arra is, hogy milyen lélegzetvisszafolytva lapultál a rejtekhelyeden. Ugyanez történik a légzéseddel (megáll egy pillanatra, vagy megváltozik), amikor félsz valamitől, vagy amikor a hatalmába kerít a félelem: a légzés megváltozik, és az izmok ennek köszönhetően megfeszülnek.

Mindennek tetejébe, mindannyian vágyunk arra, hogy beolvadjunk a társadalomba, de ez a vágy nem az egyén szabadságából fakad, hanem inkább a neveltetésünkből. Mindenki azért viselkedik úgy ahogy, mert egy bizonyos kulturális háttér és neveltetés irányítja, és erre bennünket vagy megtanítottak, vagy beidomítottak. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri az igen népszerű kísérletet a majmokkal (azoknak, akik nem ismerik, katt ide).

A vágy, hogy beilleszkedjünk a közösségbe, a társadalomba azonban ősi gyökerekre vezethető vissza, amikor egyedül lenni, külön a törzstől egyet jelentett a biztos halállal a vadonban. És akkor visszanyal a fagyi: pontosan ez a túlélést biztosító késztetés okolható azért, hogy sokszor nem merünk egyedül maradni a véleményünkkel, és kilógni a sorból, még akkor is, ha tudjuk, hogy a társadalom által elfogadott normák nem kedveznek nekünk. Nem azt mondom, hogy a társadalomba való beilleszkedés rossz, vagy a normákat nem szabad követni, csak arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy ebben (és még sok más) tekintetben semmi sem fekete vagy fehér. Ahogy már említettem korábban: egy döntés helyessége, ill. egy eredmény természete mindenkor az adott szituációtól függ, éppen ezért a túlélés érdekében beilleszkedni a társadalomba javallott döntés, de amikor a személyes szabadságunk a kérdés, ugyanezen döntés és késztetés teljesen hibás.

Ugyanígy a beilleszkedés megköveteli, hogy mondj le erről a szabadságról a közjó érdekében, és felelj meg azoknak az elvárásoknak és normáknak, amit mindenki „normális”-nak vél, ami „megszokott”. Miért? Mert ha a törzshöz akarsz tartozni, és nem akarsz a vadonban egyedül elpusztulni, tartozol ezzel a közösségnek. Magától értetődően, abban a pillanatban, amikor megízleled a szabadság mámorító érzését, rájössz, hogy ezek a fogalmak egyszerűen idegenek az egyén személyes szabadságától, és egyszerűen idegenné válik annak a gondolata, hogy kövesd a megszokott mintákat. Ezek olyan szubjektív fogalmak, mint a „szépség”, „jó”, „rossz”, „normális”, stb. A normáknak nem uralniuk kellene az ember életét, hanem irányvonalat adni a mindennapokra.

A szabad éneklés Szamosi-féle szemléletmódja pontosan ezt a fajta személyes szabadságot célozza meg, azt, hogy felszabadítsd magad ezen követelmények alól, és az alól, hogy ítélkezz saját magad fölött. Szamosi Lajos (életrajzát lásd itt) szerint nem létezik szép hang, sem csúnya: a szabaddá vált énekhang természetesen gyönyörködteti a hallgatóságot (én még hozzátenném, hogy a szépség önmagában unalmas, de annak a szépségnek, ami mögött tartalom is van, az mindennél értékesebb). Ugyanúgy, ahogy Friedrick Matthias Alexander, az Alexander technika kidolgozója, Szamosi Lajos is azért küzdött, hogy a hangproblémáival leszámoljon, és érdekes módon mindkettejüknek sikerült megoldást találniuk a problémára (de a végén Szamosi Lajos olyan sok örömet lelt a tanításban is, hogy a karriere végül már kevéssé érdekelte). Még érdekesebb, hogy Alexander és Szamosi kortársak voltak, de (amennyire én tudom) sohasem találkoztak, mégis ugyanarra a problémára ugyanazt a megoldás találták: minden hangproblémád megoldható, ha a légzésed szabad.

Egy szabad és manipulálatlan légzés elegendő oxigénnel látja el az izmokat, segít tisztán tartani az elmét, és ennek eredményeképpen az izmok lazák maradnak, és a test nyitottá válik (az elmével együtt). Évekkel ezelőtt tanultam egy énekgyakorlatot, aminek során olyan sok oxigén kerül a véráramba, hogy beleszédül az ember, és ha a szédülés ellenére folytatod és nem állsz meg egy kicsit (ahogy azt egyébként kéne), akkor elájulsz egy pillanatra (nem vicc!). Nemrég újból elém került ez a gyakorlat Heent Prins énekóráin, és egy bizonyos ponton már annyira frusztrált, hogy még a végére sem érek a gyakorlatnak, és máris szédülni kezdek, hogy megkérdeztem Heentet, lehetséges-e, hogy az ember ehhez valaha hozzászokjon? Mire ő (mintha mi sem lett volna természetesebb), hatalmasat bólintott és ezt mondta: „Hogy hozzá lehet-e szokni ahhoz, hogy többet lélegzel ki? Igen!”