Ha ezt tudtam volna...

Ahogy azt már említettem az első bejegyzésemben, olyan dolgokról szeretnék beszélni, és olyan részleteket megemlíteni az énekléssel kapcsolatban, amiket még én magam is csak elvétve, csak nagy ritkán hallottam a tanulmányaim során.

Az első talán, amit szerintem érdemes lenne megemlíteni, talán ez: ha a hangod változik, fejlődik, akkor a személyiséged és viselkedésed is változik, és vica-verza. Az egyik legnagyobb probléma manapság az intézményesített énektanítással, hogy az énektanárok és a konzervatóriumok (zeneművészeti főiskolák, egyetemek), nem beszélve a profi együttesekről és profi zenészekről, úgy kezelik az emberi hangot, mint egy emberi kéz alkotta hangszert; számukra nincs különbség az emberi hang és a hegedű vagy a zongora között. Ez még annyira nem is lenne nagy probléma, de ha az énekeseket, ezeket az emberi húsból gyúrt hangszereket úgy kezelik, mint egy hegedűt, egy zongorát vagy akármi mást, érdekes módon a bánásmód sokkal inkább írható le úgy, hogy kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval formálják a hangokat, és ezért még azt is elvárják az énekes növendéktől, hogy ezért hálás legyen.

Az énekes oktatás manapság nem beszél arról, hogy milyen romboló tud lenni, ha hosszútávon megmaradsz az énektanárod imitálásánál (a jegyzőkönyv kedvéért: nem mondom, hogy az énektanárod imitálása, utánzása rossz vagy hibás, de ez csak egy módja a tanulásnak, és nagyon fontos lépés az énektanulásban, de nem maradhat meg egyetlen és kizárólagos útnak). Ugyancsak elhanyagolják annak a megemlítését, hogy milyen fontos olyan függetlenné válnunk amennyire csak lehet. Csupán kevesekkel találkoztam eddig, akik kifejezetten erre ösztönzik növendékeiket, és ha ilyen énektanárod van, érezd magad szerencsésnek, főleg ha nem csak a függetlenség elérésére ösztönöz, hanem el is viseli a szárnypróbálgatásaidat.

Miért mondom ezt? Hiszed, vagy sem, énektanárként sokkal nagyobb a felelősséged a növendékeid irányába, mint akármelyik hangszeres tanárnak. Szamosi Lajos egyik publikációjában ezt írja: "A szabad énekléshez valakit eljuttatni elsősorban emberi, lélektani probléma és feladat, mert amint az elmondottakból kitűnik az éneklés szabadsága és az ember ezirányú belső szabadsága között a legmélyebb emberi összefüggés van. Csak az anyag, amiből és amin át a pedagógiai út vezet: zenei."
(megjegyzés: Szamosi Lajos, magyar énekpedagógus, a Szabad éneklés útájának kidolgozója; további részletekért kattints ide, de később többször is fogom őt idézni, mert a tanulmányai és az éneklésre kidolgozott filozófiája, eszmerendszere nagy hatással volt rám)

Ismerős az az élmény, amikor elolvasol két mondatot, és azt mondod: „Aha!”? Hát, nekem pont ilyenem volt, miután elolvastam a fent idézett két mondatot. Mármint... Egészen sokáig azzal voltam elfoglalva, hogy azokkal a gyakran akrobatikus beéneklő gyakorlatokkal és skálákkal a végtelenségig sanyargassam magam, amíg a gyakorlatok tökéletesen végrehajthatóak legyenek, de ugyanakkor frusztrált a tény, hogy sokszor semmi hasznom sem volt ezekből az akrobatikus gyakorlatokból. És aztán két mondat rádöbbent, hogy egész idő alatt túl nagyok voltak az elvárásaim magammal szemben, kegyetlenül és mostohán bántam saját-magammal, és megpróbáltam magamat képletesen kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval fejlődésre bírni. Ehhez Elizabeth Schwarzkopf szavait tenném csak hozzá, amit egy mesterkurzusa bevezetőjében osztott meg a résztvevőkkel: "Az énekeseknek sokkal keményebben kell dolgozniuk, mert ők maguk az instrumentum. Bármikor vehetsz egy új hegedűt, ha tönkremegy, vagy fuvolát, bármit... de nem a hangot! Az emberi lény maga a hangszer. És ezért merem állítani, hogy az éneklés valami igazán esszenciális dolog."

Tehát... ha az ember maga a hangszer, akkor a mentális-emocionális része egyszerűen elkülöníthetetlen ettől a hangszertől (az olyan lenne, mintha húrok nélkül akarnánk hegedülni). Hagyni egy énekest (legyen az növendék, vagy már praktizáló énekes) kínozni magát önutálattal nem csak egyszerűen helytelen és hibás, de paradox módon nagyon is beleillik kaotikus világunk mentalitásába. Az énekesek kiművelt, finom szerkezetű emberek, és fejlődésük, a hangjukon való munkálkodásuk egy egész életen át tart (halálukig, még akkor is, ha már nem aktívak sem előadóként, sem tanárként). Még viccesebb, hogy ha arra koncentrálsz, hogy minél jobban megismerd magad és a tested, egyszerűen képtelen leszel elkerülni a látványos és radikális fejlődést. Vigyázat! A körülötted lévő emberek (családtagok, barátok, esetleg szívszerelmed) meglehet, hogy panaszkodni fognak, de mivel egy változási folyamat kellős közepén vagyok, ne kérj bocsánatot, és még inkább ne állj meg a folyamat közepén, inkább magyarázd el nekik türelmesen (ha kell többször is), hogy még egy ideig próbálják elviselni az új énedet, de ne bánj meg semmit sem. Nem mellesleg ezért is olyan pokolian nem ajánlott énekesekkel randizni: sosem tudod, hogy hol tartasz náluk.

És végül, de nem utolsó sorban, mégegy érdekesség: az énekesek foglalkoztatása a korábbi évszázadokban (a 15-17. századokban) több pénzbe került, mint a hangszereseké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a hangszeresek kevesebbek lennének az énekeseknél, ez csak egy történelmi tény. És akkor még egy +1 tény (noha ezt kevésbé nevezhető történelminek) ehhez: egyetlen hangszeres zenészből sem lesz jó zenész, aki énekelni nem szeret (nyugi, szólistának nem kell lenni...)

Tehát, a lényeg: ne félj a változástól. A változás normális és természetes – és nem kell énekesnek lenni ahhoz, hogy a változás gondolatával megbarátkozz :))