Ahogy azt már említettem az első bejegyzésemben,
olyan dolgokról szeretnék beszélni, és olyan részleteket megemlíteni az
énekléssel kapcsolatban, amiket még én magam is csak elvétve, csak nagy ritkán
hallottam a tanulmányaim során.
Az első talán, amit szerintem érdemes lenne
megemlíteni, talán ez: ha a hangod változik, fejlődik, akkor a személyiséged és
viselkedésed is változik, és vica-verza. Az egyik legnagyobb probléma manapság
az intézményesített énektanítással, hogy az énektanárok és a konzervatóriumok
(zeneművészeti főiskolák, egyetemek), nem beszélve a profi együttesekről és
profi zenészekről, úgy kezelik az emberi hangot, mint egy emberi kéz alkotta
hangszert; számukra nincs különbség az emberi hang és a hegedű vagy a zongora
között. Ez még annyira nem is lenne nagy probléma, de ha az énekeseket, ezeket
az emberi húsból gyúrt hangszereket úgy kezelik, mint egy hegedűt, egy zongorát
vagy akármi mást, érdekes módon a bánásmód sokkal inkább írható le úgy, hogy
kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval formálják a hangokat, és ezért még azt is
elvárják az énekes növendéktől, hogy ezért hálás legyen.
Az énekes oktatás manapság nem beszél arról, hogy
milyen romboló tud lenni, ha hosszútávon megmaradsz az énektanárod imitálásánál (a jegyzőkönyv kedvéért: nem mondom, hogy az
énektanárod imitálása, utánzása rossz vagy hibás, de ez csak egy módja a
tanulásnak, és nagyon fontos lépés az énektanulásban, de nem maradhat meg
egyetlen és kizárólagos útnak). Ugyancsak elhanyagolják annak a megemlítését,
hogy milyen fontos olyan függetlenné válnunk amennyire csak lehet. Csupán
kevesekkel találkoztam eddig, akik kifejezetten erre ösztönzik növendékeiket,
és ha ilyen énektanárod van, érezd magad szerencsésnek, főleg ha nem csak a
függetlenség elérésére ösztönöz, hanem el is viseli a szárnypróbálgatásaidat.
Miért mondom ezt? Hiszed, vagy sem, énektanárként
sokkal nagyobb a felelősséged a növendékeid irányába, mint akármelyik
hangszeres tanárnak. Szamosi Lajos egyik publikációjában ezt írja: "A szabad énekléshez valakit eljuttatni elsősorban emberi, lélektani
probléma és feladat, mert amint az elmondottakból kitűnik az éneklés szabadsága
és az ember ezirányú belső szabadsága között a legmélyebb emberi összefüggés
van. Csak az anyag, amiből és amin át a pedagógiai út vezet: zenei."
(megjegyzés: Szamosi Lajos, magyar énekpedagógus, a Szabad éneklés útájának kidolgozója; további részletekért kattints ide, de később többször is fogom őt idézni, mert a tanulmányai és az éneklésre kidolgozott filozófiája, eszmerendszere nagy hatással volt rám)
(megjegyzés: Szamosi Lajos, magyar énekpedagógus, a Szabad éneklés útájának kidolgozója; további részletekért kattints ide, de később többször is fogom őt idézni, mert a tanulmányai és az éneklésre kidolgozott filozófiája, eszmerendszere nagy hatással volt rám)
Ismerős az az élmény, amikor elolvasol két mondatot,
és azt mondod: „Aha!”? Hát, nekem pont ilyenem volt, miután elolvastam a
fent idézett két mondatot. Mármint... Egészen sokáig azzal voltam elfoglalva,
hogy azokkal a gyakran akrobatikus beéneklő gyakorlatokkal és skálákkal a végtelenségig sanyargassam magam, amíg a gyakorlatok tökéletesen végrehajthatóak legyenek, de ugyanakkor frusztrált a tény, hogy sokszor semmi hasznom sem volt ezekből az akrobatikus gyakorlatokból. És aztán
két mondat rádöbbent, hogy egész idő alatt túl nagyok voltak az elvárásaim
magammal szemben, kegyetlenül és mostohán bántam saját-magammal, és megpróbáltam
magamat képletesen kalapáccsal, vésővel és csavarhúzóval fejlődésre bírni.
Ehhez Elizabeth Schwarzkopf szavait tenném csak hozzá, amit egy mesterkurzusa
bevezetőjében osztott meg a résztvevőkkel: "Az énekeseknek sokkal keményebben
kell dolgozniuk, mert ők maguk az instrumentum. Bármikor vehetsz egy új
hegedűt, ha tönkremegy, vagy fuvolát, bármit... de nem a hangot! Az emberi lény
maga a hangszer. És ezért merem állítani, hogy az éneklés valami igazán
esszenciális dolog."
Tehát... ha az ember maga a hangszer, akkor a
mentális-emocionális része egyszerűen elkülöníthetetlen ettől a hangszertől (az
olyan lenne, mintha húrok nélkül akarnánk hegedülni). Hagyni egy énekest (legyen
az növendék, vagy már praktizáló énekes) kínozni magát önutálattal nem csak egyszerűen
helytelen és hibás, de paradox módon nagyon is beleillik kaotikus világunk mentalitásába. Az
énekesek kiművelt, finom szerkezetű emberek, és fejlődésük, a hangjukon való
munkálkodásuk egy egész életen át tart (halálukig, még akkor is, ha már nem
aktívak sem előadóként, sem tanárként). Még viccesebb, hogy ha arra koncentrálsz, hogy minél
jobban megismerd magad és a tested, egyszerűen képtelen leszel elkerülni a
látványos és radikális fejlődést. Vigyázat! A körülötted lévő emberek (családtagok, barátok, esetleg szívszerelmed)
meglehet, hogy panaszkodni fognak, de mivel egy változási folyamat kellős
közepén vagyok, ne kérj bocsánatot, és még inkább ne állj meg a folyamat
közepén, inkább magyarázd el nekik türelmesen (ha kell többször is), hogy még
egy ideig próbálják elviselni az új énedet, de ne bánj meg semmit sem. Nem
mellesleg ezért is olyan pokolian nem ajánlott énekesekkel randizni: sosem
tudod, hogy hol tartasz náluk.
És végül, de nem utolsó sorban, mégegy érdekesség:
az énekesek foglalkoztatása a korábbi évszázadokban (a 15-17. századokban) több
pénzbe került, mint a hangszereseké. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a
hangszeresek kevesebbek lennének az énekeseknél, ez csak egy történelmi tény.
És akkor még egy +1 tény (noha ezt kevésbé nevezhető történelminek) ehhez:
egyetlen hangszeres zenészből sem lesz jó zenész, aki énekelni nem szeret
(nyugi, szólistának nem kell lenni...)