Lélegezd szabaddá magad – A szabad éneklés Szamosi-féle szemléletmódja

Egy korábbi bejegyzésemben már említést tettem Szamosi Lajosról, sőt idéztem is már tőle azzal kapcsolatban, hogy a szabad elme és a szabad hang mennyire velősen összefügg.

Az éneklés szabadsága (az én és még mások szerény véleménye szerint is) a kilégzés szabadságából eredeztethető. Ha a légzésed nem szabad, akkor az énekhangod sem lehet az, mert az éneklés alapjában véve lelassított beszéd különböző, rendszerbe szedett hangmagasságokon a saját ambituson belül, akár ritmussal ill. lüktetéssel vagy nélkülük – ez utóbbi nagyban függ a stílussal, amiben a mű íródott. Az is igaz, hogy légzés nélkül nem tudunk beszélni, sem akármilyen hangot kiadni. A tény, hogy váltogatjuk a hangmagasságokat ebben a speciális lelassított beszédben, és hogy ez rendszerbe állva dallammá válik, az csakis a zeneszerző zsenijének köszönhető és/vagy az előadó muzikalitásának, de legyen az dallamos vagy sem, az éneklés még mindig csakis kilégzés és semmi több. Könnyű menetnek hangzik, ugye? Hát, el kell mindenkit keserítenem, egyáltalán nem az, de csakis azért, mert megnehezítjük a saját dolgunkat.

Mielőtt még folytatnám ezt a gondolatmentet, hadd idézzek F. M. Alexandertől: 

„Mindent, legyen az fizikai, mentális vagy spirituális, izomtónusra fordítasz le”

De honnan is jön ez az izomtónus (meg kell jegyeznem, hogy az eredeti angol a muscular tension kifejezést használja, ami izom feszültségét jelenti)? Hogyan jelentkezik ez a feszültség a testünkben? Nos, annak érdekében, hogy az izmaink megfelően működjenek, megfelelő oxigén ellátásra van szükség, amit az egyik legalapabb vegatatív funkciónk, a légzés biztosít. Nem kell gondolkodnod a légzéseden, mint ahogy arra sem kell gondolatokat pazarolnod, hogy dobogjon a szíved, csak egyszerűen csinálod. Na már most... valahányszor történik velünk valami (legyen az váratlan vagy kiszámított, jó vagy rossz), a légzésünk automatikusan reagál rá és legtöbbször megáll egy pillanatra. Emlékszel, amikor gyerekkorodban bújócskáztál a többi gyerekkel? Talán emlékszel arra is, hogy milyen lélegzetvisszafolytva lapultál a rejtekhelyeden. Ugyanez történik a légzéseddel (megáll egy pillanatra, vagy megváltozik), amikor félsz valamitől, vagy amikor a hatalmába kerít a félelem: a légzés megváltozik, és az izmok ennek köszönhetően megfeszülnek.

Mindennek tetejébe, mindannyian vágyunk arra, hogy beolvadjunk a társadalomba, de ez a vágy nem az egyén szabadságából fakad, hanem inkább a neveltetésünkből. Mindenki azért viselkedik úgy ahogy, mert egy bizonyos kulturális háttér és neveltetés irányítja, és erre bennünket vagy megtanítottak, vagy beidomítottak. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri az igen népszerű kísérletet a majmokkal (azoknak, akik nem ismerik, katt ide).

A vágy, hogy beilleszkedjünk a közösségbe, a társadalomba azonban ősi gyökerekre vezethető vissza, amikor egyedül lenni, külön a törzstől egyet jelentett a biztos halállal a vadonban. És akkor visszanyal a fagyi: pontosan ez a túlélést biztosító késztetés okolható azért, hogy sokszor nem merünk egyedül maradni a véleményünkkel, és kilógni a sorból, még akkor is, ha tudjuk, hogy a társadalom által elfogadott normák nem kedveznek nekünk. Nem azt mondom, hogy a társadalomba való beilleszkedés rossz, vagy a normákat nem szabad követni, csak arra szeretném a figyelmet felhívni, hogy ebben (és még sok más) tekintetben semmi sem fekete vagy fehér. Ahogy már említettem korábban: egy döntés helyessége, ill. egy eredmény természete mindenkor az adott szituációtól függ, éppen ezért a túlélés érdekében beilleszkedni a társadalomba javallott döntés, de amikor a személyes szabadságunk a kérdés, ugyanezen döntés és késztetés teljesen hibás.

Ugyanígy a beilleszkedés megköveteli, hogy mondj le erről a szabadságról a közjó érdekében, és felelj meg azoknak az elvárásoknak és normáknak, amit mindenki „normális”-nak vél, ami „megszokott”. Miért? Mert ha a törzshöz akarsz tartozni, és nem akarsz a vadonban egyedül elpusztulni, tartozol ezzel a közösségnek. Magától értetődően, abban a pillanatban, amikor megízleled a szabadság mámorító érzését, rájössz, hogy ezek a fogalmak egyszerűen idegenek az egyén személyes szabadságától, és egyszerűen idegenné válik annak a gondolata, hogy kövesd a megszokott mintákat. Ezek olyan szubjektív fogalmak, mint a „szépség”, „jó”, „rossz”, „normális”, stb. A normáknak nem uralniuk kellene az ember életét, hanem irányvonalat adni a mindennapokra.

A szabad éneklés Szamosi-féle szemléletmódja pontosan ezt a fajta személyes szabadságot célozza meg, azt, hogy felszabadítsd magad ezen követelmények alól, és az alól, hogy ítélkezz saját magad fölött. Szamosi Lajos (életrajzát lásd itt) szerint nem létezik szép hang, sem csúnya: a szabaddá vált énekhang természetesen gyönyörködteti a hallgatóságot (én még hozzátenném, hogy a szépség önmagában unalmas, de annak a szépségnek, ami mögött tartalom is van, az mindennél értékesebb). Ugyanúgy, ahogy Friedrick Matthias Alexander, az Alexander technika kidolgozója, Szamosi Lajos is azért küzdött, hogy a hangproblémáival leszámoljon, és érdekes módon mindkettejüknek sikerült megoldást találniuk a problémára (de a végén Szamosi Lajos olyan sok örömet lelt a tanításban is, hogy a karriere végül már kevéssé érdekelte). Még érdekesebb, hogy Alexander és Szamosi kortársak voltak, de (amennyire én tudom) sohasem találkoztak, mégis ugyanarra a problémára ugyanazt a megoldás találták: minden hangproblémád megoldható, ha a légzésed szabad.

Egy szabad és manipulálatlan légzés elegendő oxigénnel látja el az izmokat, segít tisztán tartani az elmét, és ennek eredményeképpen az izmok lazák maradnak, és a test nyitottá válik (az elmével együtt). Évekkel ezelőtt tanultam egy énekgyakorlatot, aminek során olyan sok oxigén kerül a véráramba, hogy beleszédül az ember, és ha a szédülés ellenére folytatod és nem állsz meg egy kicsit (ahogy azt egyébként kéne), akkor elájulsz egy pillanatra (nem vicc!). Nemrég újból elém került ez a gyakorlat Heent Prins énekóráin, és egy bizonyos ponton már annyira frusztrált, hogy még a végére sem érek a gyakorlatnak, és máris szédülni kezdek, hogy megkérdeztem Heentet, lehetséges-e, hogy az ember ehhez valaha hozzászokjon? Mire ő (mintha mi sem lett volna természetesebb), hatalmasat bólintott és ezt mondta: „Hogy hozzá lehet-e szokni ahhoz, hogy többet lélegzel ki? Igen!”

Hiba a rendszerben

Akkor csak hogy tisztázzuk: nem vagyok ellensége sem a közoktatásnak sem a zeneművészeti főiskoláknak. Ami azt illeti, tilburgi konzervatórium 6 éve alatt remekül éreztem magam: érdekes és kihívást jelentő projektekben vehettem részt, és sokféle embert ismerhettem meg (őrült zenetudósokat, historikus-előadásmód megszállott hangszereseket, kedves embereket, csodálatos énekeseket és inspiráló tanárokat). Noha nem vagyok egészen biztos abban, hogy a porosz iskolarendszer a legmegfelelőbb az énektanításra, és ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy pár apróbb változtatással ez a modell biztosan elképesztő eredményekhez vezethetne.

Ami azt illeti, abszolút biztos vagyok benne, hogy a porosz iskolarendszer egyáltalán nem a legtökéletesebb modell az előadóművészetek oktatására. A legviccesebb ebben az egészben, hogy a tanárok ezt mind nagyon jól tudják, de amint a vezetőséghez érünk, és a diákok, növendékek csupán számokká redukálódnak egy statisztikában, bekövetkezik a legrosszabb: a művészeti oktatást megpróbálják marketing sablonokba beleerőltetni, és a végén, aki a legtöbbet sérül, az maga a növendék (akiért egyébként ez az egész rendszer lenne). Ha csak számnak tekintik a növendéket, az olyan nyomást helyez szerencsétlen vállára, ami adott esetben nem feltétlenül rossz, de a legtöbb művész és művészpalánta olyan érzékeny és labilis, hogy az efféle nyomással egyszerűen nem tud vagy csak nagyon nehezen tud megbirkózni – nem beszélve arról, hogy a porosz iskolarendszer leginkább eredmény-orientált rendszer, és az eredmények a művészeti oktatásnál nem mindig mérhetőek egyértelműen, legfőképp nem azonnal. Ezért láthat az ember rengeteg zokogó táncost, zenészt (főleg énekeseket) a művészeti intézmények folyosóin félévi értékelések és vizsgák környékén.

De a probléma gyökere valójában társadalmunk elvárásaiban van: legyél gyors, produkálj jó eredményeket és keress sok pénzt. Ha művészetekről beszélünk, ezek a követelések csupán szerencsétlenséget, nyomorúságot és rossz pillanatokat hoz egy művész életébe. Miért? Azt hiszem, hogy ez egyértelmű, de akkor tessék:

1. Jó munkához idő kell.
   Némelyeknek a pillanat műve az egész, de sokaknak időre van szüksége, és a siettetéssel csak az lesz az egészből, hogy az adott művész frusztrált és nyugtalan lesz, ez pedig még inkább le fogja lassítani a fejlődési illetve munkafolyamatot.
2. Ebben a kontextusban, a jó eredmények produkálása önmagában ellentmondás, mivel az a jelző, hogy „jó” egy relatív fogalom; az eredmény megítélése és értékelése sokkal inkább függ az adott szituációtól.
3. Ha azt hiszed, hogy meggazdagszol akármilyen művészeti ág műveléséből, akkor nagyon el vagy tévedve, nem kevésbé a lehető legrosszabb szakmát választottad. Manapság mások nyomorúságából lehet leginkább meggazdagodni (például az ügyvéd, a temetkezési vállalkozó, az orvos és a pénzügyi szakemberek mindig jól fognak keresni, mert amíg világ a világ, mindig lesznek peres ügyek, halottak, betegek és szegények). Minden szakma a művészeti szektorban mindig több időt és munkát vesz igénybe, mint amennyit fizetnek érte, mivel ez a szektor szórakoztatja és boldoggá teszi az embereket (remélhetőleg, legalábbis)

Egy énekest azzal piszkálni, hogy jó eredményeket érjen el rövid idő leforgása alatt a valaha ismert legrosszabb és legembertelenebb tett, amit akárki elkövethet, és még rosszabb, hogy az így elért eredmények nem maradnak meg hosszútávon. Soha sem fogom elfelejteni életem első énekvizsgáját a zeneművészetin. Csak egy kis háttértörténet ehhez: magyar vagyok, és a hazám világszerte híres kiváló zenészeiről, de tudni kell, hogy az énektanítás a hangszeres oktatáshoz képest említésre sem érdemes, tekintve, hogy csupán elvétve található olyan énektanár, aki nem azzal foglalkozik, hogy a repertoárodat bővítse, hanem azon, hogy a énekes palánta megismerje a saját hangszerét – vagyis a testét. Egyszerűen erre nincs oktatási intézmény, csak repertoár-építésre (amire, szerény véleményem szerint, az ember maga is képes, nem kell hozzá tanár...), de ennek a felépített repertoárnak nem építenek alapokat, és ennél fogva a magának a jövőbeli (akár fényes és gyümölcsöző) karriernek sem biztosítanak semmiféle alapot. Ez nem azért van, mert ezek az énektanárok gonoszak, vagy fösvények, hanem azért, mert abszolúte semmi fogalmuk sincs arról, hogy kéne ezt az alapot felépíteni (vannak persze kivételek, de ez nem is kérdés). Tehát, akkor, amikor felvettek a Fontys Conservatoriumba Tilburgban, a hátam mögött csupán pár évnyi repertoár-építés volt, de semmiféle fogalmam sem volt még akkor róla, hogy hogyan viselkedik a testem éneklés közben. 2008 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat, és az első énekvizsgám 2008 decemberében volt, és ennek a vizsgának az értékelésén a bizottság elnöke ezeket a szavakat intézte hozzám: „Nem vagyunk benne biztosak, hogy a negyedik év végén diplomát adhatnánk a kezedbe”. El lehet képzelni mennyire feldühített ez az abszurd és őrült kijelentés: még mindig nem értem, hogy mondhat akárki ilyesmit olyasvalakinek, akinek csupán 4 hónapnyi énektechnika kapargatás van a háta mögött? Szerencsémre, az ilyen abszurd és agylövött, barom megjegyzések inkább inspiráltak egész életemben, és miután sikerült lehiggadnom, és jól kibőgtem magamat a tusoló magányában (nem kevéssé érezve magam megalázva), összeszedtem magam. Nem törődve a folyamatos megjegyzésekkel az évek során, hogy a csoporttársaimhoz képest a szintem jóval alacsonyabb, és nem vagyok elég jó, keményen dolgoztam és nem csak jó eredménnyel és dícsérettel szereztem meg a Bachelor diplomám, de fel is vettek a Mesterre. De természetesen sokak voltak, akik támogattak és bátorítottak ezekben a kemény években. Például Ian Honeyman, akit a tanszékvezetőnk először a második évünkben hívott meg, és amikor Ian látta, mennyire nagyon magam alatt vagyok azért, amiért nem tudom Henry Purcelltől az If music be the food of love-ot úgy elénekelni, ahogy azt szerettem volna, megkérdezte tőlem, hogy ugyan mióta veszek énekórákat? Amikor elmondtam neki, hogy lényegében ez a második év, hogy rendes énekóráim vannak, azt mondta, nem kéne aggódnom semmi miatt, mert a hangom még nagyon fiatal. És tudod mit? Igaza volt. Rengetegszer hallottam addig a pillanatig is, hogy az énektanulás egy életen keresztül tartó folyamat, de valahogy a vizsgaértékeléseken ezt senki sem említette meg. Most visszagondolva, hogy hogyan is álltam hozzá az egészhez, hogy mik voltak az elvárásaim szűk két év képzés után, el kell ismernem, hogy nem voltak reálisak az elvárásaim magammal szemben – nem beszélve arról, hogy azon vágyam, hogy megfeleljek énektanárom és tanszékvezetőm, Hajnal Ildikó elvárásainak, teljesen hibás volt, főleg azért, mert ő ezt soha sem várta el tőlem.
NB: Ha valaki is ismeri a fent említett Purcell-áriát (és nem a kis egyszerű szillabikus verziót, hanem a másik, ornamentáltat), akkor még inkább érti, hogy miért is voltak irreálisak az elvárásaim magammal szemben. Még tapasztalt énekesek is csak félve nyúlnak hozzá, olyan nehéz (persze minden mű annyira nehéz, amennyire annak tartjuk, de ha az ember jól akarja csinálni, és nem akar kiszenvedni... (katt a linkre, hogy meghallgasd ezt az egyébként fantasztikus áriát)

Egy másik hiba a rendszerben az, hogy énekesek és hangszeresek egyaránt a technikájukon dolgoznak a zeneművészetiken és konzervatóriumokban, de végül a vizsgáztatás nem a technikai fejlődés, hanem az előadói képességek felmérése alapján megy. Miféle beteg gondolkodás ez? Mintha csak ezt mondanák: Igen, dolgozz csak azon a skálán és ezen a gyakorlaton, de nem fogunk vele foglalkozni a vizsgádon! Mire én: Mi van??? Amint sikerült megértenem, hogy senki sem fog foglalkozni a technikámmal, és elkezdtem élvezni a vizsgahelyzet ellenére is a zenélést, ahelyett, hogy azzal stresszeltem volna magamat, hogy milyen hiányosságaim vannak még, egyre jobb jegyeket és értékeléseket kaptam. És ezzel együtt egy újabb csavar: a közönségedet nem érdekli a technikád, még kevésbé érdekli őket egy tökéletes technika.

Teháááát... Tulajdonképpen végtelen köröket futunk, amikor a zeneoktatásról van szó (tanárok és növendékeik egyaránt). Néha eltöprengek, miért is van ez... Miért nem vagyunk képesek az adott szituációra alkalmas megoldást találni, és miért ragaszkodunk a megoldás-sablonjainkhoz? Mert ez az, amit a marketingesek csinálnak: sablonokat használnak, ami tökéletesen működik mindenhol, leszámítva a művészeti szektort, és itt nem művészeti rendezvények szervezéséről beszélek, hanem tartható eredmények eléréséről az egyén fejlődésében előadók és/vagy művészek esetében.

Miért akarjuk mindenáron, már-már megszállottan marketing terminusokban szuszakolni a művészeteket, és úgy értékelni a pillanatnyi eredményeket számok és száraz adatok alapján, ha tudjuk, hogy ez nem így működik? Komolyan mondom, mint egy retardált: tudom, hogy ez a kerek tárgy a kezemben nem fog beleférni ebbe a kicsi kocka alakú lyukba, de akkor is megpróbálom (akár kalapácsot is használok hozzá), még akkor is, ha tudom, hogy ez a kerek tárgy egy azonos méretű kerek formájú mélyedésbe illik, és ehhez a kicsi kocka alakú mélyedésbe egy kis kicsi kockára lesz szükségem. Ez egyszerűen őrültség... a művészetek nem így működnek...